NAPLÓK: EXTITXU-UXTITXE Legutóbbi olvasó: 2026-10-26 02:16 Összes olvasás: 50426| 7. | [tulajdonos]: félre | 2020-05-21 14:12 | „Esti jelentőségteljesen elhallgatott.” Fura, hogy az egyik szereplő beceneve Esti. Folyton Esti Kornél jut róla eszembe. Egy időben ő volt a „bibliám”. Vele ringattam magam álomba. Vannak ilyen rákattanásaim. A szövegekből áramló, józanító irónia (jóleső paskolgatások a lélek testén, nem pofonok, mert azok túlságosan is ébresztő erővel hatnának, nem lenne belőlük sose alvás, korán reggel meg, ugyebár, jóízlésű ember nem áll neki Esti Kornélt olvasni), szóval, a józanság, ahogyan az én szívemhez közelálló, örök melankóliával párosul (bocsánat)… Erre rá lehet kattanni. Ellentétben ezzel a szöveggel, amivel mostanság bajlódnom kell (?) (mintha nem én vállaltam volna teljes felelősségem és józan ítélőképességem birtokában (!)). Nem az a baj, hogy ebben a betűhalmazban folyamatosan kriminális viszonyok uralkodnak. Az adott. De hogy valaki, aki nekiül regényt írni (trilógiát!), és egy olyan figurát, mint Barba Azul, a sztereotípiák mentén ágyazzon be történetbe, oldalakon keresztül ismertetve azt az egyébként nem kevés dolgot, amit az egészhez hozzáolvasott, uhh, nekem ennek elviseléséhez az Előevőm segítségéhez kell folyamodnom. Kedvem lenne az „Esti hizo un silencio teatral”-mondatot így fordítani: „Esti teátrálisan elhallgatott.” De nekem nem kell ilyen undoknak lennem, az undokságokról Előevő gondoskodik. Egyébként meg, a szövegemet visszaolvasva, látom, hogy én vagyok teátrális. Erről nem tudok leszokni. Még elhallgatni sem tudok szép csendben, csak minimum jelentőségteljesen. Úgyhogy: én csak ne szóljak egy szót sem.
RAJZSZÖG. Leírtam ma valahol a félreértés szót, majd utána kellett járnom egy Lao Ce-idézet (már létező) magyar fordításának (Weöres), megtaláltam, de az ilyenfajta utánajárások óriási veszélyeket rejtenek magukban, mivel mindenféle kalandokra csábítják a nyelvi transzformáció börtönében ücsörgőt. Az elcsábulás eleinte csak hógolyónyi, és mindig csak egy ártatlannak látszó réteg tapad hozzá szinte észrevétlenül, így lesz végül belőle lavina, ami sodor magávala mélységek felé. De akkor már mindegy. Ellenállás feladva. Így jutottam el Borges: Pierre Ménárd, a Don Quijote szerzője című álesszéjének újraolvasásán és A szépség szeretői (A platóni égi Érosz által befolyásolt létezésesztétikák példázatai a 19–20. század fordulójának új-angliai eszmetörténetéből) című Horváth Nóra-műbe való belepislogáson át, meg még számos itt meg nem említendő tekervényen keresztül, ahhoz a gondolathoz, hogy "a művészet fejlődésének fő tényezője a félreértés." Ezt Popper Leó mondta, de Borgestől tudom, hogy Harold Bloom is a félreértésnek, egészen pontosan a félreolvasásnak tulajdonította a műalkotás létrejöttét hatásiszony-elméletében. Mindezt kapkodva, habzsolva -- a Borges-esszét leszámítva (amit kb. 3-szor olvastam magyarul, kétszer spanyolul). Tisztában vagyok vele, hogy az ilyen nasizások nem egészségesek, és igazából semmi értelmük, de a véletlen egybeesésekre való újabb rácsodálkozás miatt elegendő kielégülést okoznak. Az ember mintha megnyugodna egy kicsit: ma is találtam valamit, pedig nem is kerestem. (Azért ezen a félre-szálon egyszer majd, amikor tengernyi időm lesz, végigbattyogok. Már csak azért is, mert a pszichodrámában bizonyos helyzetekben nagyon hatásos módszer tud lenni a "félre". Amikor a protagonistának azt mondjuk, hogy fordítsa a félre a fejét, és hangosítsa ki az érzéseit, mintha az antagonista nem hallaná.)
Feltűzök ide még egy post-itot: egyre fontosabbnak érzem, hogy amikor valamiről véleményt formálok, jelezzem, hogy az nem a Tudás, hanem csak vélekedés.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
