Mórotz Krisztina

3999.

2026.10.25 22:22

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina Papírsirály "Uram, futott ön tengerbe olajbogyóval a zsebében? " Nők szemének fényét látta-e bódulatában? Néztem csillogásuk. Szemem ha lámpafénybe hunyorog, szeplőket lát. Gyerekek kibomlott szalagjait, ha a napba nézek. A kagyló kérése: aludd ki magad. El innen, el, hol magát látom. A padlásszoba faburkolata, de az meg nem írható. Minden rovásjel, kódex átbucskázik a megvalósításon. Kitörő láva. Nem arra megy, amerre kéne. Mit akarsz megteremteni? Mi a te nagy tüzed? Látod? Dió. Szavak. Cigaretta ujjaim közt. Kérlelek, könyörgök, de Te hallgatsz. Hozzám se érve ölelj. Szoba madarakkal. Papírsirályok, átsuhamlanak a tájon, félbetörve azt. Kókuszdió. Akár a föld színei a tenger homokjában. Megfestelek, örökké téged festelek. Mézszínt keverek. Mondja uram, mi az ige? És ha ige, mivé lesz ma? Keresem a hitem, óvnám, hogy el ne hagyjon. Jeanne. Ahmatova. A többi Papírsirály, kikre nem emlékszem. Néha falak. Hallgatások vagy félbetört álmok, hogy szépen kéne szeretni. A szemed kemény, Modi, ismered dacod, szégyeneid. Bújócskát játszó gyönyörök, elmúlnak, hogy átadják helyük az újaknak. Milyen amikor elmúlik? Szakadt már önön az ing? Halt már kezében darócszál, amire festett? Ez a tépés a gyermekkoré, a hosszú nappaloké. Szétrúgott hangyabolyok, csaláncsípések. Ez anyám arca. Ez a megtagadott fiamé. Hangsúly lefelé száll. Motyog. Vénemberré szelídül a hang. A kezek kövekhez nőttek. Szobor úr, átleng a por a tájon, beterít. Látja? Szenvedély zenitjén zabál a cinóber. Napsárga fény tárja önmagát. Mindent átéget az erotika. Halálod is. Verseid is. Szeretőid. Hajnalaid. Madarakkal álmodsz? Azok nem madarak. Szállnál valahová. Papírsirályok. Karistolt szavak. „Nem bírom, ha hallgat”. „Nyitva maradt ablakon madarak tánca és a nők szeme mindig szomorú." A nő, mint a víz és a réz. Mi az a nagy tűz, mi lobogva emészt? Cipeli Ön e kövek porát? Halálomig. Átsuhamlik a gyertyalángokon. Belekapnak. Kövek, festék és por. A tiéd. Annyira semmi: csak szobor úr az ember.

3998.

2026.10.25 22:12

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina Képeslapok Virágnak, hosszú levél helyett 1. Itt didereg a kedvenc bokrod. Szólongatod: csipke, csitke, csitkenye, ebrózsa, bicske, hecsedli, gyerebogyó. Mindegyik nevét tudod, s azt is látod, hogy megütötte a dér. Hagyom, hogy bűvöld. Nélküled sétálok a korhadt tölgyig, amibe nyáron villám csapott, de azóta is méltósággal viseli önnön pusztulását. Visszanézek, még mindig a bokornál állsz, a tavasz feltámasztó erejében, meg a magad varázsigéiben reménykedsz. December van, érted? December. Nem törődsz bele. 2. Vaskerítések fémdárdái szállnak felém, aurám remegő határait körberajzolják, taps örvénylik, részeg cirkuszi mutatványos porondjára parancsolt célpont vagyok. Hónapok óta nem jön vers a számra, nincs igém a feltámadásra, sem sóhajom a szerelemről. Könyörögtem a fagyott földhöz, nem felelt, sírtam a vizek elcsitult fodraihoz, nem mozdultak, vastagodott rajtuk a jéghártya, mint halottak arcán az elfeledettség. Nem segített a szél sem, csak a bronzosan zizegővé száradt tölgyleveleket, üres kéziratlapjaimat söpörte lábam elé, Szólongathattam volna a tűz szellemét, az ádventi várakozást, a kéküveg talpakon álló gyertyaoszlopokat, mégis néma maradtam, mert összekucorodva aludt bennem a lélek. Neked írok most, mert álmomban megláttalak: ujjaidon számolod, hány nap van karácsonyig. 3. Itt mifelénk semmi, csak a szokásos: a füstköd, a stílfűrészek hangja, a várakozás. Annát, az utca legszegényebb asszonyát elvitte a méhnyakrák, senki nem siratta, a gyermekei is csak álltak tétován a kerítésnél, nem ismerték a gyász magatartásmintáit, szőlőpálinka recés kése forgott a torkukban, mintha bálba készülnének, vagy disznóölésre, álltak az egyetlen fekete nadrágjukban, kimosakodva, moccanatlan arccal. 4. Az a foltozott dzseki van rajtam, amit még nagynénédtől kaptam, meg a régi prémes csizma, így ültem le a konyhaasztal mellé, nem fázom már, pattog a tűz a kiskályhában, lásd, ahogy írok, láss, ahogy élek, emlékezz rám, bárhova tűntél, bárhova űztek el innen a démonok, el ne felejts! Itt mifelénk semmi, csak a szokásos. Éva a tóba esett, a nádason át gyalogolt volna haza, emlékszel rá, az a copfos, mosolygós osztálytársunk, megtalálták, arccal lefelé lebegett a jeges vízen. Kocsmából jött, azt mondják, az ura jól megverte aznap, korán sötétedett, az eget látta a víztükörben, azt akarta megérinteni, úgy volt, érzem. Összeadtuk a pénzt, hogy harangozzanak neki illendően, a nevedben is adtam, nem kell, hagyd csak. Szivárog a füst a kiskályhából, teliment könnyel a szemem, zárom soraim, ne haragudj.

3997.

2026.10.25 22:09

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

ringyó föld megint arról a fényképről álmodtam amit a februári nyaramban fotóztam apró kis hullámok lepték el a földet picik jeges havak megfagyott habcsókok és emögé bújt el a nap ami csodálatos látvány volt óararany meg fahéj és végül cinóber le kellett ülnöm a hárs gyökerére és néztem ezt a csodát a dzsekim persze kiszakadt de nem érdekelt hosszú útjaimon nem volt társam nem keresett senki nem hiányoztam senkinek szomjaztam a magányt amitől sosem féltem de kellett a ki a kifelé az el eszembe jutott az a nyár amikor vettem toniotól egy öntöttvas kádat és azon a nyáron abban feküdtem és nem szóltam senkihez én voltam a nyár a nap a víz és a föld nincsenek történetek cukorrépát kapáltam tonio viccei úgy futottak a kapa nyeléről a tarack felé afelé a ringyó föld felé mint egy kis fénypászma a töltés oldalán hosszúak voltak a sorok eleinte még beszélgettünk de elmaradtak a viccek is komorak magunkba zárkózottak voltunk gondolat nélküliek a monotóniában az arcok a kezek pengevékony szánk kicserepesedett és állandó vizet kívánt koszos vizet mert ajkunk felett a verítékgyöngyök szürkék voltak a portól nem volt idő négy órakor azt hittem dél van olyan voltam azon a nyáron mint egy cigány hajamba szőke tincseket húzott a nap de ez már régi mese minden nap más arca volt a rétnek a vén tölgyhöz délben kimentem leültem fejem búbját a tölgy törzséhez támasztottam végig a csakrák mellett éreztem a hatalmas energiát amit a fából kaptam és nem akaródzott felkelnem hagytam hogy a gondolataim mindenfelé kalandozzanak eszembe jutott aki álmaimban szép nyugisan kísértett egy gyógyszertár lépcsőjén ült a lába sebes mint ahogy már írtam és azt mondta mosolyogva látod héderváry luca ez a szabadság amikor jólesik megpihenni a gyógyszertár lépcsőjén amit átmelegít a nap fénye mindig tudni akartam hol melyik városban van melyik dimenzióban és időben mikre nincs válasz egy nap találtam egy képet lila fal előtte egy tonettszék a belseje félig beszakadva és nem a szék volt a fontos hanem a fal néztem a képet és akkor értettem meg milyen görögország nincsenek történetek szóltál de vannak én abban a falban és a székben görögországot láttam de nem a tengerpartot a fényes delet és a szűk sikátorokat a sikátorban a port nevettél amikor elmondtam milyen marokkó amit szerinted összekevertem mexikóval szálltak a gondolataim a fa alatt a folyó felől felröppent a szellem-madár és a szó mi utánaszállt szabadság de te figyelmeztettél olyan mint szabadság nincsen gúzsba kötött az ne játssz nagy szavakkal ki a fenének kell a nagy szó a vén tölgy gyökerén akkor esett ki a fa a réten nincsenek történetek megmerevedtem és néztem halálát most éreztem meg saját kicsiségem amikor mellettem dőlt el a fa a görög is így ment el ilyen szépen méltósággal mikor az utolsó nap jött el napfogyatkozás volt nincsenek történetek te a szobában pihentél féltél aznap a naptól a kálákat néztem a görög házán a hófehér függönyöket lábam mellett egy traktor nyoma és egy pocsolya aznap éjjel esett eszembe jutottak a szavaid ismered a tengert amit halálfélelemnek hívnak néztem a kálákat eszembe jutott a görög keze a bőrredőkben megülő kosz ami évgyűrű lenyomat az élete kerekén meghalok és a kálák kibontották szirmaikat meghalok és lett napfogyatkozás meghalok és a görög kutyája nyüszíteni kezdett meghalok és kinyíltak a petúniák mindenkinek így kéne menni ilyen békésen így ahogy a görög ment akkor amikor minden fényes és dél van remeg a levegő és a nők szemérme mézet izzad igen akkor kéne elmenni és elvinni minden fényt magunkkal mert ismerjük a tengert amit halálfélelemnek hívnak abban tocsogunk éjszaka mint riadt állatok. Fel akarunk ébredni de a hullámok lenyomnak még azt sem engedve meg hogy még utoljára emelkedj a horizont fölé és vidd magaddal a fényt hagyd a félelmet a hitetleneknek az ember sosem tud eleget mások érzéseiről szenvedéseiről hogy kellő pillanatban megtalálja a választ felbarmolt föld mellett vakondtúrás és lemerülsz a sejtjeid repedéséig ne félj igaz hogy önmagaddal szembenézni félelmetes van benne valami remedios varo világából úgy távozz mint a görög vidd magaddal a petúniák ébredését fáradtan leülsz a hárs matuzsálem gyökerére és mosolyogsz eljöttem a vén tölgyedig de nem látom az erdőtől a fát holnap kijövünk ne félj a reggelek paradicsomát nem tépem le ócska kolbászok mellé az a holnap ígéretéé hogy akkor is érni fog a vén tölgy is ilyen a holnap ígéretét ott látod az ebrózsa bokrában ha odaenged meg fogod érteni azt hogy nem a tiéd az ég nem a tiéd a fű és zene helyett tücsökcsend fogad de még azt sem vallhatod magadénak ráébredsz arra hogy a hársat nem ültetheted virágcserépbe soha amíg élsz kék ég /tiszta víz/ fekete kenyér/ szép test mi mindennel fölér/ lélek a lélekhez simul /szemünk puhán egymásra hull/ pillák rebben/ ruhátlanok vagyunk/ de a vers rosszul fordul görög eredetiben kell hallani szóról szóra cseppenve olyan szájból amit felsebeztünk és csókjainkkal tettünk magunkévá másképp bájtalan fényképe lesz egy olyan valóságnak ami nincs az öregség vajon fáj-e mert boldogságunkat nem építhetjük egyébre mint apró emlékekre szembesülsz lassan halandóságoddal többé már nem félsz együtt vagy vele pille bevallom ahogy írtam kitágult a horizont és a méz-szőke copf újabb és újabb szereplőmet fonja majd maga köré az öreg herceg prospero nem koldul szeretetet mert rájön azt nem lehet mindent lehet de szeretetért tartani a markod nem vagy ha igen tedd merd vesd le a büszkeséged mint fakérget de figyelmeztet egy nap Isten mikor ébredsz álmaidból hogy várni kell várni egy életen át várni mint a szerelemre úgy várni rá mintha mérlegre tennéd az óceánt esett aznap és te kutattál megkérdeztem miért csinálod mert a tárgyak azok amikben ott van az arcod az illatod és ott a szemérmed illata nincsenek történetek

3996.

2026.10.25 22:02

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina cannabismese első mese díványon fekszem lukas díványon emlékszel a bohócokra mindnek merev szeme volt tágra nyílt merev szeme és borzvizelet szaguk volt akkor még nem tudtam mi ez csak néztek és én féltem tőlük azt mondtad tedd a tükrödbe rejtsd a nap szeme elé mennyi voltam hat második mese aztán elmentünk op-art mintás uroboros kígyónkkal mindenfelé az uroboros kígyóra létrán másztunk fel és barnászöld volt és amikor csinált egy kört és még egy kört és a farkába harapott önnön farkába harapó kígyó és én akkor tudtam meg mi a végtelen harmadik mese kinőttem a sulipadot nyolcadikban hoztál a bohócokat mert gyártották még égbe mentél fel velük én meg kiestem a padból eszméletvesztés nem bűnhődő alvásfüggő istenek megjelöltje negyedik mese hazamentem lefogtak ketten sétált a hold erőszak volt valaki nézett hagytam a tudat töröl most ne írj akkor kukorékolt a kakas a kakasarcú maszk minden hajnalban vagy birka ne írd nem is volt rossz izgatott hogy hogy a másik nézett az indiai ruhán nincsen czipzár még rozsdás se porcelán gomb és borostyán hintaló gyí paci ne sírj ne sírj ötödik mese apa meghaltál nem szóltál lecsúsztál megkönnyebbülten a fal mellett és jött érted a tepsi meg két férfi húsvétkor nem volt feltámadás hánytam magadra vetted a világ bűneit hátadon cipelted imádkozom érted miatyánk gyere vissza hatodik mese balettcipőben sétált a hold kár velem kísérletezni szajkózom mi lenne ha létrán mennék a holdra és gondolkodnék egy kráterben adj jointot kapsz te is mit fosol de hiába mert meghaltál aki nem harcol az kinyuvad a múltkor megijedtem azt álmodtam hogy sosem lesz vége a kendermesének odaálltam a tükör elé hetedik mese hajléktalan város érszűkület vagy prosztata aztán jön a rák hátrafelé közelít amikor meghal valaki és nem tudsz sírni milyen szégyen pisálni és elesni lassan csoszogva járni elfelejtettem az arcod azt hiszem húsz éve felzabáltak hajléktalan város végtelen mese szerettelek végtelenül de azt mondtad a szőlőlugas teteje a tiéd majd ha jönnek a seregélyek megzabálnak otello helyett ez a mese kendermese mint Whitmannál azt kérdezted milyen a fű nem tudom bolgár és te megkérdezted miért mert édes fokozatos csúszás a pokolba épp olyan mint hányásig zabálni

3995.

2026.10.25 21:58	piciluca@gmail.com -- ....
Válasz erre	(.. amikor felhívtál és .. másnap az a qrva pfízer ... ) kócsabé ‒ a gyermekkor maradt ‒ kiserdőnek nyoma sincs már a folyó ágya leapadt kócsabének halkan súgom Isten tudja mikor láttam havat...

3994.

2026.10.25 21:40

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina INKOHERENS Nap süt Nap süt hajtogattad nyugodj meg Pí all right OK de én a fecskeröptöt láttam nagyanyám köténye korcában a mézgafényes délutánokat a messze földre röptető lugast Egyiptomot szűk sikátor porát ahol összeesett egy teve bárdokkal vágták rögtön de még utoljára felemelte szép fejét méltósággal bátran sírt pontosan tudta a halált Nap takarta már a felhőt belém égett 1920 és szálltam tovább a mandulafák felé fehér falú házat építettem és játszottam a tetejét levettem hogy ne az időm elforgását lássam csak a hajnal csuprából előcsurgó mézsárga fényfolyamokat mire a hangyák odamásznak és lenn a földút vibráló porát árnyékban harmincöt fok délben a levegő is porszemek mozaikja igen ott a tisztaszobában (emlékszel?) üldögéltem Salvador Dalival de akkor azt mondtad gyorsan ilyen nincs ez inkoherens és nem értetted nem értetted hogy utazom én csodáknak tártam ajtóréseket és elhallgattam Napégette papírlapok üres könyvvé fűzve mit írhatok? milyen színnel? tessék, játsszunk! mondd aki tudod a kulcsot a szabályt zöldet rózsaszínt nem de borostyánt igen voltam Peter W-nél is emlékezz rá citromfák a szobákban mindenütt nem értettük egymást nyelvét akkor vak kerítések maradtunk jól mondtad ma sem értem a szót pedig lehunyom szemem kinyújtom a karomat érted más nyelven szól mese narancsul kék hegyek mögül minél inkább közelednénk annál távolabb jutunk északon énekeltem levegőégben sírtál fehér madárrá lettem érted szemedben keringtem nem hullottunk le fenn ez az ötödik dimenzió hajamba a Nap szőke csíkokat húzott még nem tértem vissza közétek és akkor azt mondtad csináld csak Pí ami jól esik neked hallod szajkó nyugodj meg all right OK és én – hiszed vagy sem – repültem megint táncoltam Gibraltar szürke szikláin Sopron hegyein ahol Cs. a csoportképet csinálta csattognak a cs-k menjetek ki a póznábóóól és lett egy nagy Ó a képen mindenki szája egy Ó mert a Nap a Tűztoronyra esett mérnöki pontosság alázat precizitás költőnők ez pontosan úgy hangzott mint a hüvelygomba egy változata Cs mint csoda kizárva – mondtam neked de közben betértem Pablo Picassohoz épp csak úgy lazán ahogy Picasso tért be Gertrud Steinhez fotel galamb bika kövek kagylók a vásznai rendben láttam formáit hallottam nevetését imádta az abszurdot a felesége zöld haját egy képen a két fiát és igen láttam Dorát gyönyörű ujjait ahogy matat a géppel és voltam Virginiánál is róla mindig a tó jutott eszembe ahogy a Temzébe átmegy abszurd ötlet a kavics a gyerekbordélyban kisírt szemmel magam keresve sütött a Nap sütött és te hajtogattad hogy ne tegyem fel ne tegyem fel amit az utam során láttam például Alexandriában tenyérlenyomatok maradtak bennem amikor megálltam sorok verssorok nehéz voltam ott voltak az enyéim is de nem találtam nem találtam nem találtam sírtam gyerek sír így port maszálva arcán és még Franciaországot elértem P-vel váltottam pár szót nem olyanok már a parkok mint voltak sóhajtotta biciklizett a parton Dover felé miközben hencegett hogy homokba hempergeti majd a nőket fahéjillatú a bőrük és már a patakot láttam ahol édesanyád mosott írd meg ezt adom neked vetetted oda az én szememmel akartad látni az én szememmel mindent apám ócska slagját a dunsztosüvegbe eltett kovászos uborkát a düledező tyúkólat a Linkó partján a sárga virágokat az első csókot a templomnál hogy az Isten is lássa ne csak a szomszéd néni az a szomszéd néni tavaly még élt sárga volt minden kaktusza kinyílt néztük nevettük a kordonon két-három kicsi uborka a Nap az átkozott Nap kiégette mindenét a paradicsomokat is de a kaktuszok újra és újra virágoztak tél volt bennem amikor zöld kardigánjában elment olyan halkan ahogy élt Inkoherens tél. Fenyőcinegék.

3993.

2026.10.25 21:35	piciluca@gmail.com -- .
Válasz erre	Mórotz Krisztina Napraforgók Átkozott legyen az a nap, amikor arcomat a fénybe tartottam, le kell hajolni a földig, igen, meg kell tanulnom lehajolni a földig, elnyelni az összes fehér fényed – én fogom. Feketére égett napraforgók – most értem meg, az összes én vagyok. És én rogyok a földre – egy vagyok velük, magamból adva megszoptatnám a földet.

3992.

2026.10.25 21:30

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina Mama keze Göcsörtös ujjaiddal simogattál, s dagasztottad az élet alapanyagát. Látod, akkor jó a tészta, amikor elválik az edény falától, s nevettél egy nagyot. Esténként a kézkrémet kecses mozdulatokkal vitted fel, ahogy ezt cselédkorodban a a zongoraművésznőtől ellested. De aztán a mindenszentekre készített koszorú drótja megvágta a kezed. Később tüske szúrt meg, s a hidegtől megpirosodva, kiserkent a véred. Eljött az a kedd is, amikortól többé nem gyúrtál. Még kapáltál valamennyit, verted a földet. A másik kezed bütykei kifehéredtek, ahogy a botra támaszkodtál. Hagyjatok kiáltottad, ha leteszem a kapát meghalok, egyre erőtlenebb lettél. Könyvből olvastál fel, nekem. Gyermeknek hittél. Meséltél, s a lapok ölembe hullottak. De a kezed nem kapott utánuk. Elaludtál. Én pedig megsimogattam azokat a deformált dolgos ujjaidat.

3991.

2026.10.25 21:24

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

mit érdekelsz sors hogy komponálsz két hangszeren két arcom hazug szél hátán megjelenik a varázsló kezében cukorsüveggé válik a pálca fehér papíron kottázott jelek áthúzott káromlások hamis kompozíciók minden előzmény érvénytelenítve megsárgult papíron álmok látomások a zöld hold rizsfogával cigányosan nevet Chagall képén láttam a múltkor ilyet és bolondul nevet ringyó szemében könny vastag bőr a sarkán ki tudja mikor áztatta spirálisan földbe ájult diólevél tánc Krisztina hol a te utad? azon lépkedek kezemben a tegnapi nappal gyűrt papírok törésvonalaiban stigmáim Mózes hatodik könyve zsírpapírra írva Villont kajánul idéző izzadságpatak deszkák diszkrét cseresznyeszínébe lassan csendesülő monológgá váltan

3990.

2026.10.25 21:22

piciluca@gmail.com -- KRISZTINA

Válasz erre

Krisztina hol a te utad? Feszül a lét benne az élet a tétel minden este újra és újra félem jól hallod két hangszerem zongora hegedű ruhasuhogás türkiz bársonytánc nehéz bordó selymek lüktetése metamorfózissá alakuló Hold kővé doveri fehér kővé dermedt kóchegedűm vigyori sétáló idő tündedal utamon sírni zokogni kell negyedekre üt egészet az óra akár az anyák vásott kölkeikre a félhangokkal nem bírok vissza vonhatatlanul zongorista lettem érzem a ritmust keményen ütöm ütni akarom mit érdekelsz sors hogy komponálsz két hangszeren két arcom hazug szél hátán megjelenik a varázsló kezében cukorsüveggé válik a pálca fehér papíron kottázott jelek áthúzott káromlások hamis kompozíciók minden előzmény érvénytelenítve megsárgult papíron álmok látomások a zöld hold rizsfogával cigányosan nevet Chagall képén láttam a múltkor ilyet és bolondul nevet ringyó szemében könny vastag bőr a sarkán ki tudja mikor áztatta spirálisan földbe ájult diólevél tánc Krisztina hol a te utad? azon lépkedek kezemben a tegnapi nappal gyűrt papírok törésvonalaiban stigmáim Mózes hatodik könyve zsírpapírra írva Villont kajánul idéző izzadságpatak deszkák diszkrét cseresznyeszínébe lassan csendesülő monológgá váltan Merre jársz önmagadban? Kipróbáltam akár a költő sétálni síkon hegyen haikukat írni de érdekesebbek a rönkök zsebemben almák iszonyú a hőség mindenhol legyek a kislányt mindez nem zavarta a bogár ami a kék fűben mezítláb mászott útbaigazított a kocsmánál balra fordulj ha eltévedsz akkor ott a nagy harapós kutya Eltévedni önmagamban szoktam Kísért a férfiak arca mindegyik más a napfény hozott nem tudtalak jól szeretni rajongtam nem voltam számító okos nő és a koszos papírjaimat elolvasták levelek pergő zöld diólevelek mint az őrült téptem Abelard jutott eszembe Heloison röhögtem komédia minden színház csak tapsolni kell Eszter Kriszti Árpád hogy is hívnak benneteket? lilaakác lógott az erkélyről tömött fürtökben fekete-fehér kép az akkor egyszerű szép volt ahogy tollasozok úszok sírok az udvaron gyöngyöket utáltam ha nem értették Krisztinát ködbedermedt Istenek a bennem lévő nőt kocsonyában citromkarikával sivító malac zöld-sárga zöld sárga kígyónak bőrháza Nem kell szerepjáték sem pálcika emberek miénk a Guernica vászna hátadon világol a Hold nem tudom lezárni a sorokat pedig nem bonyolult nem értem utam végére örök vándorrá lettem poros utak füveit faggatom: mit láttok bennem? állok a parton nézem a folyót virágot rágcsálok Legnagyobb magány a madáretető nyáron borostyán lóval arra baktatok leszedem

3989.

2026.10.25 21:18

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina Teremtés Párás hajnalon unottan dobolt az eső a tetőn, nyálkás buborékként lüktetett a szoba, "Kígyótojás" , gondoltam hirtelen, majd furcsa csillogó csend lett; hunyorogva néztem a fénybe, hasztalan kutatva szemüveg után... Bőrömön éreztem, nem vagyok egyedül, tudtam, te vagy néma árnyék, nem kellett szólnod, néztél komolyan, csak csillagszemed ragyogott fényes tejút ködben, "Ikercsillagok", mosolyodtam el, szemöldököd felvontad, nevettél te is, kinyújtottad felém a kezed, lélekszakadva futottunk... Tündöklő réten selyem fűmosoly, minden szál vigyázott ránk. Fürödjünk meg ─ súgtad ─ ünnep van, természetes volt, mint egy áldozás. Türkiz volt, szívem kéklő égvíz, tenyeredben felfogtál esőcseppeket, a fű engedelmesen hajolt kérő szavunkra. Majd befogadtalak szomjazó vándor, nem követelődző vágy-ünnep volt, ringattalak, mint gyermekemet óriássá nőtt bennem szerelmed lágy izzással ölem olvasztótengelyében arannyá nemesült vágyunk alkímiája bársonyos hátadba vájtam körmeim sikolyom csak kíváncsi őzek, felemelt agancsú szarvasok hallgatták. Mellemre hajtottad fejed, hajaddal játszottam nyugtalan gyerek "Ráchelért" súgtad és éreztem ahogy könnyeid mossák bőrömet " Ráchelért" súgtam elfúlva és megértettem végre... Mikor felébredtem, vizes volt elkínzott lepedőm, a hajam csapzott, mint hatalmas életfutás után; már látszottak a tárgyak tejüveg fényű körvonalai, ölem duzzadt volt, mint érett gyümölcs, az ablakon bekukucskált a Jövő..., Ráchelért! ─ kiáltottam boldogan, megszépült, könnyű lett minden, mint táncoló hópelyhek muzsikája a didergő, decemberi szélben.

3988.

2026.10.25 21:15

piciluca@gmail.com -- nem haltál meg

Válasz erre

Mórotz Krisztina Egyezzünk ki döntetlenben Nyírfalvi Károlynak, odaátra. Kimentem a rétre, keltikét festeni, a patakból hoztam vizet a keltike lilás és fehér színéhez, de megláttam a pettyegetett tüdőfüvet, és a gólyahír sárgáját, a víz jó lesz azokhoz is. Olyan nagy a csönd. Szeretted volna ezt a csendet, a kavicsokat a folyó partja mellett. Az egyikre ráírtam a neved kezdőbetűit. Most először értettem meg, hogy elmentél. Látod a fű is milyen zöld. Épp ilyennek akarta, aki festette. Társa vagyok a nagy névtelennek, ülök, festek, mosolygok és ki merem mondani, hogy nem akarok gondolni rád, de mégis itt vagy mellettem, itt vagy és emlékeztetsz, hogy megígértem, írok rólad. Igen, felelem. Írok az életről, írok a kavicsaidról, a komlóról, amivel annyit küszködtél, hogy végül a komló azt mondta, egyezzünk ki döntetlenben. És te nagylelkűen azt válaszoltad: rendben.

3987.

2026.10.25 21:11

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina NATURA prózavers Haza az, ami engem választott, vagy én őt? Nyári alkonyokon könnyű vagyok, amikor talpig koszosan a kis fehér házam felé lépdelek.A föld színei a melegbarnák árnyalatai.Ha valaki kérdezi merre visz az utad, egyszerű a válaszom - Hazafelé, ahol az erdő a saját valóságom, szobám falát árnyak keretezik a föld gyengéden ráz ha nyakamon esőcsepp szánkázik... és a tizenhárom platán -Magritte pipái - erőt adnak. A platánok mindig vidáman intenek ..lassúdad lebegés sétámon. Nagyanyám szavai jutnak eszembe egyetlen verse. "Ne dícsérd napodat, míg nem lett este, és estéidet mielőtt éjjé vált, ne szólj az éjszakákról, míg a reggel ködűző színeivel fel nem szállt" A gyaloglás egyfajta nyugalom megtapasztalása, a tiszta élet egyik formája." Kezem barnul a napnak sugarától. Szeretem a szelet.A szél füvekben nyugszik megtörve kalászait. A száraz téli füvek a szálviharnak is nehezek, vad csókot ad megvetéssel. Száj kiszárad a portól a víz elvesztésétől. Szomjam oltom. Hátizsákom vizet rejt, sohasem mást.. Banános csokit mert 5 óra alatt nem érzek éhséget. Áramlat. Ki nem érzi az erdőben, hogy ott él igazán? A tűlevelű fák amik sosem karácsony formájúak, miket gyermek kéz rajzol papírra. Ha vénülnek, göcsörtösek, száradnak amikor a nedv megáll bennük repedeznek, várják a felhőket a gomoly hoz megváltást ideig óráig. Először levelük hal. Holtidő. A gyökér enged a Föld hívásának egyszerre sírni kezd a fa. Nyekereg.. Búcsúzik a földtől -nagy csend marad utána. Láttál dőlni fát? Minden elhalkul ekkor. A madarak ijedtek, és elhagyják fészküket utódaik a fát követik. Elpusztulnak. Az ember elfelejtette, hogy fák uralták a világot. Ahová először fektetik a kisembert az a bölcső. A fa a te növésed. Meghallod Jószél fújását A szent fák sámánjairól olvasol, kik arany sarlóval fagyöngyöket szakítottak ünnepeik előtt. Amikor szerelmes leszel a fehér fa törzsébe karcolod a szívet és szerelmed nevét. Az ember nem élhet csak emberek között. A fára szüksége van a földnek, szüksége a fák társadalmára. Földet -áldottat a fák adnak neki . Nap ellen eső ellen lombok védik. Fákat kell ültetnünk.Ahhoz a nemzedékhez tartozom kiknek nem szabad emlékezni - amikor az ember lemondott sapiensi címéről. A gondolataim azokat a fákat kísérik melyek a jövőben nőnek. Lépek mint gyermek a tó irányába, a tavat én én hívom Gyöngynek. Az egyik horgász a kövekről mesél, ahogy tenyerembe veszem. A kő keménysége itt a legnagyobb..A vízre boruló fák a legszebbek a tónál. Alázat a borulásuk. Jéghideg, tiszta édesvíz, ahol ez emberek az éltetőt érzik. Hát nem gyönyörű itt? Kérdik .. Mólókat építenek kemény kavicsból, fekete földből és akácfákból miket elmos a víz sodra. Újra és újra épít az ember.. A büszke fűz meghajol .. Dús lombú fa.. Két gyökér tartja a meredek tó partjába kapaszkodik. Párja egy másik fa.. ami mindig árnyékot tart a tófarokban fekvő fának. Még mindig nem hagyja halni a fát a nagy kőris.. Még mindig nem engedi a parttól el. Az övé.Ez az igazi szerelem. Ami tartja az hal hamarabb, a borostyán szíja a fa nedvét, fojtja..Mindketten tudják.. Egyre feljebb kúszik az ág, hogy napfényt adon a vízben fekvő társnak..A fák hűsége nem a tiéd. Soha nem fogod megérteni a szeretést , a játékot, a filiát , míg nem láttad e két fát. A már-már isteni szeretetről soha ne beszéljünk. Odébb almafa..kontrasztot húz a természet a náddal, ne fázzon és védi a jég éles nyelvétől. Tavasszal kibontja arcának szirmait.. cukorbetegeknek szedtem össze a nyári almát. Egyet sem tartottam meg magamnak - adott ő másnak..A horgászok jó emberek.. Lassan mindent megtanulok itt, de minden nap más Nincs két egyforma nap. Ha láttad Derszu Uzalát meg fogod érteni a nádat is. A nagy folyón a vöröslő nádat, mi a fagyhaláltól mentett két embert és még mindig ott a naplemente( őrzi az emlékezet egy filmrészletet ) a fagyott víz felett.. Az az én világom, ahol nők is horgásznak, csendben beszélgetünk hallgatunk együtt. A hallgatás összeköt és itt nem találsz rossz szót. Madártoll a kezemben.. és szív alakú kavics.. Mindennap más a tó, más a nád - a sikló tojásait a meleg déli kis dombon rakja le. Lassan cserélődnek a fák itt is -sok a juhar-madarak pottyantotta diófácska. A Nád hajlik de sosem törik- tudtad? és hódok rajcsúrjától hangos az éjjel.. Ez a hazám.. Ahol mindent ismerek, ez a hazám, ahol estelen fűben fekszenek a kikericsek, őszikék, ahol annyi gomba nől.. Ahol a virágok nevei szépek: margaréta, pipacs, kígyószisz, árvacsalán, keltike. A kidőlt fa vastag moha rétegén gombák nőnek.. Ahová ki kell jönnöm, érezni a Föld illatát ha lehajolok ahogy apám is tette minden kapavágáskor. Fel kell néznem az égre, hogy lássam a madarak röptét.. Ahol megértem Thoreau világát.. Petőfi Sándort, a nagy gyaloglót. Aszálykor a föld reped, és a napraforgók szomjasak mindegyik mellé jó lenne egy kis herceg, hogy szelídüljön a föld.. Poros utak füveit faggatom. Áramlat súgja a folyó. Látom a repülő korsókat, és kelyheket, bízom abban, hogy mielőtt szomjaznék elsírják magukat és leszakadnak a vetésre .. De a legszebbek a hajnalok, az alig derengések. Ökörnyálra tapadt hideg párák remegései. Gaia sebei, Földanyánk arca ráncoktól barázdált. ..Ess ess eső.. "Hallgass, és várd meg, mivel jött a nap, Jó sorssal jön-e, segít-e, vagy rest-e, Ne átkozzad, míg a fényeiből tart És ne dícsérd, amíg csak nem lett este"

3986.

2026.10.25 21:08

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina Kócos birodalom Bolond világ, őrületedtől futok a kiserdőhöz a tóhoz, vagy csak úgy sétálok meleg pocsolyában, mezítláb, és gyökerek fölött táncolok magas sarokban és rövid szoknyában, tanulom a lépéseket, mint a gyermek. Isten itt a télről maradt ebrózsa fekete ráncában, fűnek kalászában, eső előtt hangyák vonulásában, bennem, megtanultam azt, hogy NE FÉLJ. „Fa… Ő figyel… Te nézel rá, ő meghallgat téged. Amíg te aluszol, álmodsz valamit. Fa is, fű is álmod…” Zöld fényekben fekszem, árpa ringásában enyém a világ, félóra a boldogság Megcsalom a vizeket, elfordulok hullámaiktól. Sárga virág akarok lenni fal tövében, száram molyhos, virágfejem kicsi, termésem egymagvú kaszat. A Vén, a Tölgy nem szereti rosszkedvemet, most ne lépj közelembe! Ha nyugodt vagy, hívlak, ha beteg, akkor ölelj, kapsz tőlem nyugovást. A legnagyobb bölcs kitartó és makacs, évek óta ismerem. A nő a magányos cédrust keresi, undorodva néz körül. Nincsenek cédrusok a napúton, menj, Csontváry vásznán megtalálod. Halkan mondom, és törik bennem valami – azt mondták itt a cédrus meg a… nem érti, hogy ez nem fű, nem fa és nem víz, sem felhő. Nem érted? Én vagyok itt, ez otthonom, talán a Rácsodálkozó küldte ide. A nagy Rácsodálkozó. Elvitte a víz a mólót, azt hittem, felépítik a stéget, de a horgászok babonásak, a férfi mély depresszióban, belesétált a vízbe – mosolyogva –, a móló sincs köztük már, hagyták halni azt is. Meséket hallgatok, és Jenő gesztikulál, ahogy fehér haja lobog, és karjaival kaszál. Bírlak öreg… Sajnálom azt az embert, aki a szépséget nem látja, az a szegény, a kódisnál szegényebb. Ismerem ezeket süketek. Kell ennél a tónál szebb? Na, ugye, hogy nem kell! A felhőket sem ismerik? A kicsi almafát hód rágja, mégis terem, dacolva az elmúlással. A rezgőnyár is emlékszik másnap a szél zúgására. Madarak vagyunk, lelkem, nádirigók, poszáták, kócsagok, fecske röpték, és ha akarod, sasmadár. Por a lábon, hársakon virág, mindig sárga virág. Fák törzsén kúszó méregzöld borostyán. A nádas, az én nádasom, él lélegzik, annyit súg, ismerj meg minket, messzire kúszunk, tavat tisztítunk, a szürkésbarna bugáinkat nyáron adjuk, selyemszőrű lila kalászkáink alatt sárga virág. Meghajlunk, de el nem törünk, ezt mondjuk az embereknek. Közmondás: Flectimur non frangimur! Hazafelé menet kócoskában bukik a Nap. Szelek hajlította ferde fácska, de a Nap benne szentül el. Itt érzem Weöres szavait: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra Nincs csattanó, a természet nem tűri.

3985.

2026.10.25 21:06

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina Apa nem gyöngybetűk jav. "az ejtőernyősöket adtad nekem krisztikém" a szemed az őzé mit az erdőben találtam azóta is odajön. hétfőn is ott volt a bodegánál füvet legelt szedtem a szilvát. odaballagott a hintaágyhoz lassan ráemelte fejét és nézett. kopunk mint az odvas fák kérge mit lassan kidönt a vihar. de látod a körtefát? kihajtanak a levelei szívós fa az is nem merlek szorosan ölelni őszi levélként roppansz a szemünk az beszél nyugtatsz látom fáradt vagy aludnál szavak miket nem mondunk nekem adtad az Őrséget félóráig néztük egymást de tudtam mit mondtál feltűnt másnak is miért nem töltjük ki az időt fecsegéssel. ki lehet tölteni valamivel a félelmet akár üres ibriket? tudatalatti volt a rengeteg csoki nem egy nem kettő miért vittem annyi édességet láttam a szemed buta vers fák és fák a gyerekkorom szeplők meg tűnjetek innenek bántani tudok most futottam az úton nem bírtam felnézni a hatodikra tulipánfejek a kezemben a szülinapodon tavaly öledbe szórtam mindet mint egy gyermek de nem bántam könnyezem a legrosszabb versem apa és megint lopok neked könyvet ígérem ahogy szoktuk lopott könyveket adok karácsonyra. nem gyöngybetűk

3984.

2026.10.25 21:04

piciluca@gmail.com -- ,,

Válasz erre

Mórotz Krisztina Hárs virágcserépben Nagyon régen voltam a réten – ami ellentmond annak, hogy minden nap kint vagyok. Régen a Vén Tölgy hívott. Néha átkaroltam, beleszagoltam a kérgébe, amikor a kislányért imádkoztam. Magányos, büszke fa, konok. A textúrája is különös. Tavasz volt akkor. Az a fajta, amikor az ember még az egyetlen jó dzsekijét is kilyukasztja. Nem mentem hátra hozzá. Magányos útjaimon nem zavart senki. Belehelyezkedtem a tájba, és eggyé váltam vele. A fa bölcsőd és majdan koporsód. Láttam egy nagy fát kidőlni. Hirtelen engedte el a föld a gyökereit, és ő, magas és csupasz, a földre dőlt. Utána nagy csend lett. Ezt a csendet vittem magammal. Hetek múlva benőtte a fű. A porral és a kéreggel játszottam, és azon gondolkodtam: hány nyarat tarthatok a kezemben? Mennyi napsugarat és mennyi havat? Leültem. Ilyenkor nincsenek gondolatok. A bennem levő vizet a szél felkorbácsolja, majd elsimítja. Ez a képzelet. A szél, az esőszagú szél mindig tiszta. A tölgynek nagy az energiája, de a bükk sakk-mattot ad más fák gyökereinek. Képes rátelepedni, gyökeret ereszteni rajtuk. Lassan fedeztem fel az útkereszteződés kis fáját – Kócoskát. Alkonyatkor mindig fogadta a Napot. Tudtam a színekből és a levegőből, meddig kell várnom rá. Várni kell a fényekre. A Nap mindig sütni akar, csak az idő állja útját. Alkonyat előtt azonban még egyszer feltűnik. Borostyánruhával fedi be a fák kérgét. Ezekért a percekért érdemes élni. Egy kis fát villám sújtott a réten. Az állatok elkerülik. A hangyák is. Ott sosem nő fű. Mégis kinőtt egy zöld kőris. Szeretem ezt a fát. Régen nem volt az enyém a rét. Most minden rezdülése az: dobbanás, ágreccsenés, a fajdkakas hívása. A hársak alatt fotózom a kérget. Most a szilfa hív. Beszélgetek velük magamban. Megtaláltam a régi kedvenc fánkat Marcival. Már sötét és vastag. Mindig más az arca. Néha szeplők táncolnak rajta. A fények állandóan változnak. Ha egy napot kint töltesz, mindig máshol ér hozzád a nap. A görög a birkáit a hársak között legeltette. Ott ült egész nap. Szívesen lettem volna birkapásztor. Anyám egyszer így szólt: „Ő Niké.” A szó eltűnt, de a mozdulat megmaradt. Apám a tölgy melletti bokorról szedte a csipkebogyót. Hecsedlit főzött belőle, a maga módján. Nem válogatta ki a magokat külön. Inkább alakított a recepten. A dér csípte bogyókat szedte, napra tette, hagyta töppedni. A többit megoldotta. A réten ott van a csitkenye, az ebrózsa, a csipkebogyó – mind ugyanaz. Egy hajnalon kihúztam a függönyt. Félálomban kabátot vettem, és kiszaladtam. Tejfehér volt minden. Álltam és nevettem. Fotózni kezdtem. A pára nőtt, én futottam. Minden nedves volt. A cipőm átázott. Harmattal mostam meg az arcom. A pókhálók hófehéren ragyogtak. Akkor értettem meg: a pillanat része lettem. Nem a tiéd a föld. Nem a tiéd a fű. Hársat sem ültethetsz virágcserépbe. Gazdag vagy – mint egy harmatcsepp a csipkebogyón. A rét nem szereti a rosszkedvemet. Megállít: most ne gyere. Itt értem meg másokat. Itt jut eszembe a néni. Itt mondom: felhőjáték. A fák ott érzik jól magukat, ahol közös a gyökerük. Gazdag vagyok. Én vagyok a kökörcsin, a katáng, a fény és az árnyék. Meghívlak ide. Ha jól jössz, befogad. Ne szólj. Nézd azt a madarat. A csend benned marad. Ég felé kapaszkodó fák. Egykor lombjuk volt, most csak egy kopár ág. A hekk fa is ilyen. Két ága maradt. Nő és férfi. Együtt. Ne menj el a csodák mellett. Tiéd a föld, tiéd az ég, tiéd a szél. Egy nap hazatérsz. És hársat találsz a virágcserepedben.

3983.

2026.10.25 21:02

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina Hét perc fény Folyóparton ülök az Epte kanyarulatában, és festem a vizet meg azt a négy fát, akár Monet. Mellettem egy fénykép. Nagy- anyámat ábrázolja a szép ruhában a cseresznyefán. Amin kis pöttyök vannak. A haja sem kócos, nem fújja a szél. Itt is rám hasonlít. Vajon azokat a fákat festem-e mint Claude? Nem tudom. Jegenyenyaram. Belefestem a szelet, ha hajlik is a törzse. Egyenesen áll. Ki kellett jönnöm ide, mert valaki jegenyenyárnak hív. Meg kellett tudnom milyen a kérge. Pihafa. Mosolygok. Puhafa. Erős ez a törzs. Már értem. A férfi leül a Rábához, kinyitja a horgászbotot, a kicsi széket, és átváltozik költőből horgásszá. Sosem jegyzetel, de mindig mosolyog. Nézem a Rába partját, mert nem kell Epte, nem kell Franciaország, sem Monet. Csak a fű a nevetés. Pár szó. A szél bor- zolta folyó. A férfi. Beleharap a körtébe. Mézízű. Szeretem a vadkörtefák illatát. Jegenyenyár.

3982.

2026.10.25 21:00

piciluca@gmail.com -- kisvakond

Válasz erre

Mórotz Krisztina és ha nem fogják érteni? akkor majd elmeséled krisztisen a kisvakondot Gyöngyvesszőbokor --- emlékszel milyen kicsi volt az ág lyukat is olyan kicsit ások hogy az első tavaszi zápor kimossa sejtelmesen gondoltam arra a másik kertre elém fut a bolond kutya pléhkádban ázol barnára sütötte hátad a Nap alszol a csíkos hintaágyban kezedből kicsúszott a könyv így süllyedt meg a ház anya simít így végig a gyermekén ahogy én ezen a vályogfalon ezzel a nyáron át besurranó szerelem-tolvaj mesével egy kert ahová Téged képzellek most első kapavágás a fekete földbe: varázslat tehetetlenségem mázas tál csonka étkészlet csorba bögre rozsdás derelyeszaggató csentem ide hosszú szárú komlót citromfüvet a csalán alatt lusta facsigák köszöntik egymást. hiányzik a pillantásod nem kaptam el még soha látod ott fut egy bogár a cseresznyefa tele érett gyümölccsel mellette a tőkéken ötvenes kékfrankos urak kecskecsöcsű hölgyekkel mit írok neked csupa kisbetűvel? utópiát? egy érzést? a tisztaságot? nem akarok bemenni a szálkás ajtón előtte hangyák másznak eső lesz megfulladnak a sütőportól azóta utálom a sütőport a kajszit nem metszették most feltámasztva az ágai a gyümölcs húzza (temetője) a föld felé a téglák között sütöttük a virslit benne sajttal kenyérre csöpögött a zsírszalonna bevágva hamukupac tapossuk el éjjel esni fog hajnalban jó belehemperegni a fűbe ebben a kertben akarlak szeretni hajnalban körülöttünk izriblik és áfonyák így mondd:.iz-rib-lik egyedül vagyunk sóskával rajzolok a bőrödre tengert és levelet írok lovakat rajzolok szilaj vágta fűszálakkal tintakék tengerszem lesz az öntözőkannából loccsant ki meghajol a fű elmesélem magam: hol voltam hol nem voltam egy kert végtelen ideje a miénk láttál mandulát? kérdezlek komoly szemekkel nézel boldog vagy? nézd a fákon a leveleket, és tartsd az ujjaid a nap felé nézz át a réseken gyermekek lettünk újra Éva golden almát vagy starkingot adott Ádámnak? milyen almát? keresztezettet ezen kacagok álomba siklom a kockás pléd alatt kavics nyom borsószem királykisasszony meséled a bűnbeesést megálmodom azt az egyszerűt megint idehozlak a margaréták közé irigylem mások vályogfalát ezeket a kócos füves ábrándokat ennyire még nem akartam semmit szedek augusztusi epret a másodérőt Ma van a legeslegnagyobb telehold Neked adom

3981.

2026.10.25 20:58

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina hóillatú esteledik. szeretem ezt az álmos csendet, a felhők ólomszürkéjét. minden olyan kobalt vagy vízszínű, és most valahogy mégis ez a szép. a tököket tegnapelőtt szedtem be, némelyik már rothadt volt, vagy szétfagyott. kicsit ki kellett jönnöm, pár fenyőágért, közben az álmokról; igen, az álmokról gondolkodtam. azokról a meghatározhatatlan színűekről, melyek valahogy mégis egyre fakóbbá lettek. ahogy barátom W, arca csendje, most mint valami előhívhatatlan negatív egy kis fiók alján. vagy a madaraim, melyek észak felé szálltak, és talán nem térnek vissza többé. ez a hamarsötét. a mai, töprengő, hóillatú nap. a felébreszthetetlen csend bennem. az ég felé kapaszkodó fám, melynek korhadt ágát csak az ima tartja. a fagyöngyök (akár ujjaid bütykei) aztán a kéjes érzés, ahogy csipkebogyót lopok egy kert szürkéjében. elkóricált macskám hiánya. majd egy csésze forró, fahéjas tea gyömbérrel. vagy ahogy szinte nem történik semmi különös napok óta.

3980.

2026.10.25 20:56

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina Ketten a kertben: örökjelen Monet már alig lát, de festi még a csodák kertjét, tavirózsákat kis fahíddal, gliciniát újra meg újra, végül már csak lila és kék foltok a hatalmas szélben lengő vásznon; ha ereje fogytán, gazokkal harcol, locsol, majd újra festi a kertben a részt, a részben a nagy egészt, színekkel küzd, az elmúlás nyavalyáival, vendégül látja Renoirt, ketten vannak a kertben, bénultan és vakon sétálnak az árnyas fák között, Bachot hallgatnak, s a megálmodott pillanat a semmiről szól halkan, puhán, észrevétlen, akár egy róluk soha el nem készült kép. A semmi súlya ott lebeg az ujjaik között.

3979.

2026.10.25 20:53

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina Rejtett lapok Ha áldoznom kéne, nem áldoznék, nevetve futnék a réten mezítláb. Meg kell kérdeznem magamtól,hogy hiszek-e. Nem tudok válaszolni. Le kell merülni mélyre, moszat, sás, nád közé. Ő nekem a tisztaság, hófehérre meszelt vályogház fala, amit lassan simitok végig. Irigylem a hajnalt, amely tanúja lehet ébredésének. Ő volt, aki ezen a februári napon átölelt és megnyugtatott. Eltűnt, de tudom, hogy a nyárfa pihéi, mint megannyi rejtett lap a Bibliából, szállnak utána.

3978.

2026.10.25 20:51

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina Ha a pokol befagy, akkor is veled maradok.. Ne félj, megjönnek a múzsák, amikor a cserepek esőtől vizesek, járásuk lágy lesz, ringó szép dallam, hófehér csípők vékonyak, ducik. Itt lesznek nálad vagy voltak pocsolyák, kikben könnyebbültél ébredés után. Amelyik háttal, azt keresd -én vagyok-, mert ő is keresi a szavait hozzád. Az egyetlen a rozsdabarna, aki szeret-rubin, alkonyórán kis kifli leszek, csapzott szeretés, nem kímél a fény, körbejár arcodon. Szeretem. Vedd le a szemüveged – nevető ráncokat rajzolok, mesélj, gyengéden akarlak. A lélek az igaz, tudtam, hogy legrosszabb, amit mondhattam, mert félelmed vak dühbe csapott át. Menj, menj már! – suttogod. Asszonyod leszek, ha átlépem a küszöböd. Öregembert szeretnél a bónáival? Elszoktál (szemérmesen) a nőktől – üvöltötted, Isten áldjon, volt elég nő. "Elfekszem a fűben", megleszek a magas bokrok rám borulnak, talán senki nem talál, szavam döccen, gomboltam zöld ruhám. Rózsák, csendek, forró hajnalok. Kérdőjelként tekeredj körém.

3977.

2026.10.25 20:50

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina portré apámról apám dióleveleket éget, a nap fényét betakarja füsttel, villával húzza össze a leveleket, tenyerén megül a dió barnája, körme alatt föld, diót rágcsál, két dióval tör fel egyet, dió pattog, lusta vagy, nem szedted össze a maradékot, dohog, apám a természet, és a föld, tudod, az a jó kérges, agyagos föld, amiben kapálás közben gyakran ütközött kavicsba, de tartotta a vizet, a naptól ugyan cserepes, nevetünk, meséli az öreg diófát, ki kell vágni, elszívta életét a borostyán, de nincs kulcsom a fa lelkéhez, elhanyagoltam, rászáradt a burok, öregasszony könny lett, feketére aszott, elkomorodok, meghatódom apám káromkodásain, amivel a pattogó szikrákat kíséri, ahogy fájós derekát egyengeti, pár szál haja szemére lóg, nehezen égnek a nyirkos levelek, és mi bekormoljuk az eget, apám távolodik, arca dióködökbe vész, ráeszmélek, egyedül maradok...

3976.

2026.10.25 20:47

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina blues ősasszonyoktól ellesett titokkal járult a férfihoz, aki nem tudta, hogy mi az, ami lázba hozza, és megvadítja, ahogy látta barnában és feketében. feltámadt benne a vágy, hogy a férfival háljon, nem is a férfival, hanem a terveivel a megszállottságával. legyen egyenlő az erővel. combját dörzsölte remediosok szagával. alvó szerelemkígyók mindenütt. lilák, indigók, mély rózsák lángjai. reszkető negyedhangok, a keleti lélek alázatossága: a legfélelmetesebb erő a világon. a rózsaszínben felparázsló kagyló árnyalt vörössé mélyült, mint dús szirmú virág, vagy elkárhozott lélek a pokolban. óriás rovarok csápjai a síkos feketeségben. minden egyetlen gyökérből indul, onnan ahol víz van, onnan ahol föld van, ahol levegő, és tűz ég. szenvedély és egyensúly. aztán a ringatás. lassú finom kecses ringás előre és hátra. ebben a misztikus tudatállapotban, a virág gyökerénél már a kiteljesedés. egészen fel, ahol mindent kitölt a vörös, a kék. a kígyómozgás egysége egyre érzékibb. eltűnik az én. A te kitágult pupilláid mindenütt. gyönyörű tobzódás. a sötétségben misztikus rózsagyöngyök. fehér fűz leveleinek cseppjei a nyakon, a vállakon. gördülő hullámmozgások. törvények, vágyak, érzékek. a háttérbe szorító akarat. kezek továbbra is összefonódnak. A testeken erőt vesz az erőtlenség. Lassan kibomló óriásszirmokból a világ indigókékből feketébe hajlik A szerelemkígyó arany koronában ég. A levegőben citrus illat. A csönd békét ígér.

3975.

2026.10.25 20:45

piciluca@gmail.com -- .

Válasz erre

Mórotz Krisztina Még én sem nőttem fel A kakasnyalókán átnéztem. Te írtad ezt? -- kérdezed. Nem. Nem én írtam. A nő. A mellbimbóm átböki a pólóm. Tégy engem, mint egy pecsétet. Tégy szelíddé, azután vaddá. Már ismertelek bordásan kötött pulóveredben, amiről szaladt a szem. Eszembe jutsz, s ilyenkor halkan azt suttogom: még én sem nőttem fel. Csak kihallgattam a felnőtteket. Igen. Úgy, ahogy a kakasnyalókán átnéztem. Vagy ahogy a testünkön végigfolyt vízben a fények látszottak az ártézi kútnál Volt, hogy megittuk az egész kanna vizet, mire hazaértünk, hogy mennünk kelljen megint vissza. Beléd voltam szerelmes. Ugrálok a kis kockás szoknyámban. Mama gombát szed. Höveji csipkét hímez és rajzol. Ebből élt a család. Szilvásunk volt a folyó mellett. A ronda sárga föld a naptól kicserepesedett, mint mikor beteg voltam, az ajkam. Itt minden nap átfésülöm a fák ágait, a föld homloka előtűnik ekkor. És a napok... Mikor minden a haragos arcát mutatja. Félek ilyenkor attól is, ha leszakad egy ág. Megyek a kidőlt matuzsálemekhez. A törzset ha morzsolom, elporlad ujjaim között. Mint egy játékkal, úgy játszom az évek porladásával. Szórom a sötétbarna port.

0 25 50 75 100 125 150 175 200 225 250 275 300 325 350 375 400 425 450 475 500 525 550 575 600 625 650 675 700 725 750 775 800 825 850 875 900 925 950 975 1000 1025 1050 1075 1100 1125 1150 1175 1200 1225 1250 1275 1300 1325 1350 1375 1400 1425 1450 1475 1500 1525 1550 1575 1600 1625 1650 1675 1700 1725 1750 1775 1800 1825 1850 1875 1900 1925 1950 1975 2000 2025 2050 2075 2100 2125 2150 2175 2200 2225 2250 2275 2300 2325 2350 2375 2400 2425 2450 2475 2500 2525 2550 2575 2600 2625 2650 2675 2700 2725 2750 2775 2800 2825 2850 2875 2900 2925 2950 2975 3000 3025 3050 3075 3100 3125 3150 3175 3200 3225 3250 3275 3300 3325 3350 3375 3400 3425 3450 3475 3500 3525 3550 3575 3600 3625 3650 3675 3700 3725 3750 3775 3800 3825 3850 3875 3900 3925 3950 3975