„Mindenki mindenkivel egy sorsszálon összeköttetésben van”
– Boldogh Dezső beszélgetése Sajtos Orsival –
SAJTOS ORSI (Budapest, 1976.) költő, drámapedagógus az Art'húr Irodalmi Kávéház és az Irodalmi Kincsek Tára szerkesztője. Négy kötetet jegyez: Kamaszságok (Hungarovox 2024.)- kamasz líra, Párhuzamos Partokon (Hungarovox 2024.) – versek. Aurora Borealis (Hungarovox 2025.) – versek. Áradó Vizek (Hungarovox 2026.) – versek. Írásaival, publikációval számos folyóiratban és online felületen találkozunk.
– Édesapád, Saitos Lajos elismert, mégis küzdelmes életű költő volt. Hogyan határozta meg a gyerekkorodat az irodalom jelenléte az otthoni levegőben, és mikor vált az alkotás számodra egyre fontosabbá?
– Valóban édesapám a néhai Saitos Lajos költő. Neve nem ismeretlen az irodalmi életben. A közös kettőnkben az, hogy ő is viszonylag későn lépett pályára. Ennek számos oka volt. Többek között az, hogy ő már fiatalon, tizenéves korában feltűnt, mint ifjú tehetség, de sajnálatos módon, vesztére, az akkori Vigíliában írt egy nekrológot, a Vörösmarty Társaság alapító elnökéről, Szarka Gézáról, minekutána mellőzött lett nagyon hosszú ideig.
Aztán a rendszerváltozás után került vissza az irodalmi életbe úgy, mint költő, újságíró, szerkesztő. Haláláig volt a székesfehérvári Vár folyóirat olvasószerkesztője. Lírai hangja olykor ironikus, fanyar humorú, nyers realizmussal átszőtt, mély Istenismeret és szemlélődés, a lelki ember belső vívódásai jellemzik verseit. Az elsők között volt, aki haiku költészettel is elkezdett foglalkozni komolyabban, illetve finnugor nyelvekből, kortárs szerzőktől műfordítóként is jegyzett volt.
A könyv, a nyomtatott könyv szeretete már koragyerekkoromban bevésődött, és a mai napig a legbensőségesebb illatok közé sorolom azt, amikor felütök egy könyvet, és az első mozdulatom az, hogy megszagoljam. Rituálénk volt, hogy ő műgonddal elrejtette a gyerekkönyvet
a könyvtárában. Faltól falig, padlótól plafonig érő hatalmas könyvtárunk maga volt a szentek szentje már nekem, kislányként; hihetetlen módon mindig elővarázsolt egy-egy könyvet a felnőtt könyvek közül, ami gyerekeknek szól. Ez csoda volt. Valódi varázslat. Felejthetetlenek voltak azok az órák, amikor olvasott nekem.
Mindig is írtam, de látva az ő küzdelmes életét és azt a fajta megtorpanást, ami az irodalmi életben mind a mai napig jelen van, ha adott körökből, ha nem megfelelő pozícióból érkezel, ez visszavetett, mert sem ő, sem én nem voltunk könyöklős típusúak. Úgy értékelem az ő irodalmi alkotótevékenységét, hogy méltatlanul kevés hangot, szót és felületet kapott, az elismerésekről nem is beszélve. De nem az elismerésért teszi az ember, amit tesz.
Úgyhogy nem tehettem mást. Ő volt a legfőbb kritikusom, és még az első, nyomtatásban megjelent, kamaszoknak szánt ifjúsági líragyűjteményemet is ő lektorálta. Az ő buzdítására kezdtem bontogatni így a szárnyaimat. Aztán úgy adódott, hogy a halála kapcsán kerestek meg írótársak, művészek, hogy kifejezzék részvétüket, és innentől nem volt visszaút: azt az örökséget, amit kaphattam, föl kellett vállalnom és tovább kellett vinnem. Nem pazarolhatom el azokat a képességeket, és azokat a kincseket, amelyeket édesapámtól kaptam. Így indulhattam én is 2023 tavaszától az irodalmi életben gigászi erőket megmozgatva, immár négy önálló kötettel.
– Mikor érezted először, hogy a soraid már nem csak az apai örökség meghosszabbításai, hanem a saját, tiszta hangod? Hogyan formált ezen az úton a mestered, Debreczeni Tibor, és mi volt a legfontosabb lecke, amit tőle és édesapádtól kaptál?
– Soha nem gondoltam úgy a saját verseimre, hogy azoknak szervesen apukám hangvételének a meghosszabbításainak kellene lenniük, és ezért is volt számomra nagyon megtisztelő az az értékelés, amely Bakonyi István irodalomtörténész, író, költő tollából származik, mégpedig az, hogy esztétikailag egészen más utakon járunk; sajátos hangon szólok verseimben.
De nyilván a motivációk, a témák nagyon hasonlóak sok esetben. Nagyon meghatározóak a gyökerek, a szülőföld, a haza, a hazaszeretet, az Isten, a hit, az egymáshoz való viszonyulás, a szeretetteljes kapcsolatok fontossága, a szerelem. A hangom pedig folyamatosan bontakozik ki,
folyamatosan éreztem rá, vagy érzek rá saját hangomra, és azt mondhatom, hogy így a köteteim is ezt az ívet járják be, ezt az utat tükrözik. Mondhatjuk azt, hogy egy kicsit spirituális, kontempláló, szemlélődő, meditatív költészet, de ugyanakkor mondhatjuk azt is, hogy nagyon sok realista elemmel. Nagyon sok minden leképződik ebbe a világba, ennek a világnak a történéseire rezonál, és véleményt formál. De ez mindenképpen feladata is a költőnek. Amikor ráérzek egy-egy szóra, sorra, akkor elkap a gépszíj, és ömlenek a versek. Talán ez az utóbbi időszak mondható ilyen nagyon termékeny, kivirágzó alkotói időszaknak.
Szakmai mentorom valóban a legelső apukám volt, akinek a hitvallása az volt, hogy a kevesebb sokszor több. Nem szaporította a szót, tehát élő beszédben mindig rövid volt és következetes. De mindig a tisztesség vezérelte, és hála neki, tényleg olyan kiadóval, olyan irodalmi körökkel kerültem kölcsönhatásba, ahol ugyanezt az attitűdöt érzékelhettem.
A másik, mind a mai napig meghatározó tanárom, mentorom, mesterem Debreczeni Tibor volt, akinek négy éven keresztül lehettem Nagykőrösön a növendéke. Tőle egy olyan iránymutatást kaptam, ami aztán elindított egyrészt abban, hogy valóban megtaláljam saját magam, megtaláljam azt a célt, ami mozgat, motivál, és azt a merészséget, hogy merjem felvállalni, aki és ami lehetek. Ott, fiatal felnőttként, nagyon-nagyon jó, áldott, kegyelmi állapot volt, hogy egy olyan tanárunk lehetett, aki nem pusztán csak egy tanár volt, hanem mély emberismeret és szeretet vezérelte, és mindannyiunkat a saját képességeinél fogva emelt fel.
– Egyszerre vagy tanító és költő. Mennyire magától értetődő számodra ez a kettősség, és hogyan épül be a drámapedagógia a mindennapi munkádba, illetve a gyerekekkel való kapcsolatodba?
– Apai és anyai felmenőim között is körös-körül pedagógusokkal voltam körülvéve. Bár nem is igazán szeretem ezt a szót, inkább maradjunk a tanító, tanár embereknél. Valahogy mindig is egyértelmű volt számomra, hogy emberekkel szeretnék foglalkozni, és legfőképpen gyerekekkel. Édesanyám gyógypedagógus volt, így kezdetben engem is a gyógypedagógiai pálya vonzott. Aztán úgy alakult, hogy a tanítói hivatást választottam, és mindemellett református hittanoktató, valamint drámapedagógus is lettem.
A gyerekekkel való munka soha nem maradt ki az életemből. Szabadúszó drámapedagógusként mindig is tevékenykedtem, és különböző korcsoportú gyermekek és fiatalok között végeztem alkotó munkát. A drámapedagógia pedig valóban áthatja nemcsak a tantermi órák minőségét, milyenségét, hanem nagyon sok tekintetben az én életemet is játékossá tette. Legyen szó akár a saját gyermekeim felneveléséről, akár azokról az alkotóműhelyekről, ahol együtt tevékenykedhettem kicsikkel és nagyokkal.
A drámapedagógia ugyanis egy módszer, egyfajta módszertani alapvetés is. Nem pusztán arról van szó, hogy amatőr színjátszó csoportokat vezettem, hanem egy olyan játékos, önkibontakoztató formáról, amelyben a pedagógus az egyénre, annak lelki aspektusaira is reflektál. Valami olyasmit képzeljen el, hogy együtt rezonálunk, és egymás mellé rendelt viszonyban alkotunk egy közös alkotótérben. Ehhez pedig kitűnő terep egy általános iskola alsó tagozata, ahol össze lehet boronálni a különböző tanórákat, és a művészeti nevelés keretébe ágyazni őket. Legyen szó egy mese- vagy versélményről, amit aztán kibontunk egy mesés színdarabban, vagy arról, hogy a rajzórán egy nagy közös kollázst alkotunk.
Mindig az volt az álmom, hogy ne egy unalmas tanóra legyen az együtt töltött idő. Hiszen a gyerekekkel a munkahét folyamán nagyon sok időt töltünk szervesen együtt, és számomra fontos, hogy ez az idő örömteli, szabad áramlás és áradás legyen. Ehhez ad rendkívüli eszköztárat a kezünkbe a drámapedagógia. Hála Istennek, ma már rengeteg minden kapcsolódik ehhez a szemlélethez, és egyre nagyobb népszerűségnek is örvend.
Lévén, hogy az első, nyomtatásban is megjelent verseskötetem eleve gyerekeknek szánt versválogatás volt, természetesen helyet kapott néhány példány annak az iskolának a könyvtárában is, ahol gyakorló pedagógusként dolgozom. A gyerekek pedig egyből ráharaptak erre az olvasmányra. Sőt, a picinyek között volt olyan kis diákom is, aki maga is a költői hivatást álmodta meg magának. Nagy örömömre szolgált, hogy később egy gyermekmagazinban meg is jelent a verse.
Nyilvánvalóan a kollégáim is tudják és ismerik ezt az alkotói énemet, és rendre megörvendeztetnek azzal, hogy megjelennek a könyvbemutatóimon. Ez számomra mindenkor nagyon jóleső érzés.Vannak olyan iskolák szerte az országban, ahol tudnak rólam, tudják, hogy jelen vagyok az irodalomban, és ennek köszönhetően több helyre is hívnak, várnak, például alternatív irodalomórára vagy szavalóversenyekre. Olykor olyan visszajelzést is kapok, hogy elhangzanak a verseim. Ez számomra különösen nagy öröm, hiszen ilyenkor a költészet valahogyan visszatalál az iskolába, a gyerekekhez – egy olyan közegbe, amelyhez pedagógusként és költőként egyaránt nagyon szorosan kötődöm.
– Az évek során számos önismereti, alkotó- és művészetterápiás műhelyt vezettél gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt (gondoljunk a Csí-csóka, a Piros Versműhely, vagy a Mahalo alkotóműhelyekre). Hogyan fonódik össze ezekben a belső lelki utak keresése, az improvizáció és az érintés alapú terápia?
– Számos különböző formációban vezettem és vezethettem csoportokat. Kezdetben volt például egy bábozással és improvizációval dolgozó, óvodás és kisiskolás gyermekeknek szánt programsorozatom, amelyben Wass Albert meséit dolgoztam fel. Később egy drámapedagógus kollégámmal karöltve tartottunk alkotóműhelyt az egyik budapesti színházban.
Volt olyan időszak is, amikor felnőtteknek, majd külön női, illetve kimondottan férfi csoportoknak tartottam úgynevezett önismereti drámafoglalkozásokat. Hogy mindez hogyan rétegződött egymásra, abban bizonyára szerepet játszottak a saját személyes, hitbeli megéléseim és az önismereti belső utam során felmerülő kérdések is. Egy-egy ilyen csoport életre hívása sokszor valamely bennem is megfogalmazódó kérdésre adott válaszkeresés volt. Ezekben a csoportokban pedig én magam is ugyanúgy
gazdagodtam, gyógyultam, fejlődtem. Megtapasztalhattam a közösség megtartó erejét.
Érdekes rétege ennek a munkának a Mahalo elnevezésű alkotóműhely is. A Mahalo kifejezés hawaii nyelven a köszönet és a hála megfelelője; a csoportmunka során egy sokrétű, integrált módszert, amelyben nemcsak mozgásos és művészeti elemek, hanem egy hawaii ethoszra alapuló masszázs- és testmunka is helyet kapott próbáltam összekapcsolni. Saját tapasztalati utam és tanulmányaim során bukkantam rá erre a módszerre, valamikor a 2010-es évek derekán, és olyan erős hívást éreztem, hogy magam is elsajátítsam ezt a terápiás megközelítést, hogy végül gyakorló terapeutaként is elkezdtem vele foglalkozni.
Így rétegződött egymásra az érintés mint terápia, a szeretetteljes érintés mint eszköz, valamint a különböző művészeti ágak egymásba hajlása. Ebből született egy olyan női csoportfoglalkozás is, amely végig vezette a résztvevőket a női lét különböző archetípusain, és egy másfajta rálátást kínált önmagunkra. Számomra mindenesetre ezek a műhelyek soha nem pusztán arról szóltak, hogy én valamit „átadok” másoknak. Sokkal inkább közös alkotó- és önismereti terek voltak, amelyekben én magam is folyamatosan tanultam, változtam és gazdagodtam.
– Köteteid címei (Párhuzamos partokon, Aurora Borealis, Áradó vizek) erős, kozmikus és természeti képeket idéznek. A kritikusok kiemelik, hogy a zsoltáros világhoz való vonzódás, az angyali, transzcendens szféra jelenléte (mint a „Közben Angyalok nyitnak s csuknak egy kaput”) és a finom lélekáradás nálad sajátos realizmussal keveredik. Mennyire tudatos ez a fajta meditatív, mélylélektani lírai látásmód?
– Talán az, hogy viszonylag későn indultam, és léptem ki a nagyobb nyilvánosság elé a verseimmel, illetve hogy a költészetem több érési folyamaton ment át, annak is a következménye, hogy mélyebb rétegeiben próbálom a témákat feltárni. Mégis van bennem egy olyan írói szándék, hogy erős realizmussal reflektáljak az e világi történésekre és az élet legfontosabb törekvéseire, kérdésköreire egyaránt. Soha nem volt bennem
azonban direkt tudatosság vagy elhatározás, hogy na, akkor én ilyen meg ilyen költészetet szeretnék képviselni.
Nyilván ez a fajta lélekáradás, illetve kontempláló, meditatív líra annak is a lenyomata, hogy hajnalonta van a legtermékenyebb fázisom. Tényleg egyfajta mélyebb elcsendesedésből törnek elő, vagy bukkannak fel azok a képek, amelyek aztán papírra kéretőznek.
– Eddig négy önálló köteted jelent meg a Hungarovox Kiadónál: a Kamaszságok, a Párhuzamos partokon, az Aurora Borealis és a legfrissebb, az Áradó vizek. Ha végignézel ezen a soron, hogyan mutatkoznak be ezek a könyvek a te szavaiddal, és van-e közöttük olyan, amelyikhez a legszorosabb szálak fűznek?
– A gyerekekkel való munka az életem jelentős részét teszi ki, és nagyon fontos számomra. Ugyanilyen fontosnak érzem azt is, hogy megtaláljam az optimális középutat a klasszikus és a kortárs gyermekirodalom között, és ebből úgy válogassak, hogy azt a gyerekek számára is vonzó módon tudjam kínálni. Hogy vonzerőt jelentsen számukra a papírformátumú könyv szeretete is.
Az első könyvem a Kamaszságok mégis azért is különösen fontos számomra, mert nagyon sokáig dédelgettem. Még apukám lektorálta a szöveget, és az ő buzdítására állt össze az első kötetnyi anyag, amely aztán a Hungarovoxnál könyv formájában is megjelent. Ezt követően pedig Dankó Zsolt barátom segítségével hangoskönyv formájában is napvilágot
látott.
Ezt követte az első, felnőtteknek szánt önálló kötetem, a Párhuzamos partokon, ami egyfajta törekvés a lírai önarcképemre is egyben, vagy egyúttal egyfajta meghatározása önmagamnak, illetve a költészetemnek – egy ars poetica tulajdonképpen. Az hamar kiviláglott, hogy az azt követően született verseimet egybefűzném, mint egy könyvtrilógiát. Ennek a sorozatnak a második kötete lett aztán az Aurora Borealis, ami kicsit olyan, mint a középső gyerek: ott már bátrabban tolok el hangsúlyokat, illetve bátrabban nyúlok adott esetben hosszabb, elvont,
absztrakt képi nyelvezethez is.
Igazán a szívem csücske a legutolsó, legutóbb megjelent kötetem, ennek a sorozatnak a harmadik része, az Áradó vizek című. Ez azért kedves számomra, mert úgy érzem, hogy igazán megérkeztem benne, mind mélységeiben, mind magaslataiban. Talán ez az első olyan könyvem, ami a leginkább én vagyok. Ez az én hangom – egyfajta énfejlődési ív legutóbbi
állomása.
– Azt írod, az irodalom közösségteremtő erejében hiszel. Hogyan válhat egy magányos tevékenység, mint az írás, közösségi élménnyé? Mit teszel ennek érdekében? Szerkesztői tapasztalataid is hozzájárulnak e hithez?
– Mindenképpen ebben hiszek, igen. Hiszen mind az irodalomnak, mind a művészeteknek az a küldetése szerintem, hogy valamiképpen hidat képezzenek ember és ember között, és valamiféle magaslatok felé tudják felemelni, kiemelni a hétköznapok masszájából az embereket, az útkereső embereket. Sors- és közösségformáló, mert bizonyosan van olyan olvasóközönség, amely rezonál egy-egy irodalmi alkotásra, és így aztán a
láthatatlan szálakon is kapcsolódhatunk egymással.
Egyre inkább tapasztalom, hogy nagyon sokan szeretnének hangot, felületet, figyelmet kapni. Éppen ezért látom szükségességét annak, hogy a hasonszőrűek sorsközösséget alkotva kapaszkodjanak össze, és akár közös antológiában, akár valami más módon, de teremtsenek értéket, és adjanak valamit hozzá ehhez a teremtett világhoz.
Mindezen túl pedig a szerkesztői munka is lehetőség arra, hogy minél több pályatársat megismerjek, és jóleső érzés belemélyedni egy-egy tehetséges kortárs művésztársam biográfiájába. Mindenkor nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy akitől publikálok, azt valamilyen mélységig megismerjem. Pláne, hogyha lehetőség kínálkozik személyes ismeretségre, az még teljesebbé teszi ezt, és mindenképp hozzáad az én személyes költészetemhez is. Úgyhogy mindenképpen ez olyan szerintem, mint egy háló. A hálón vagyunk, ülünk, élünk, alkotunk, és mindenki mindenkivel egy sorsszálon összeköttetésben van. Legyen az látható vagy láthatatlan, de minden mindenre hatással van ilyen módon.
– Milyen témák foglalkoztatnak mostanában, amelyek még nem jelentek meg a köteteidben? Hová tart most Sajtos Orsi, az alkotó?
– Az irodalmi megjelenés az sajnos a mai Magyarországon egy behatárolt dolog, mert a szekértábor-elv alapján bizonyos orgánumok olvasás nélkül elutasítják a szerzőt. Ez nem mindig egyszerű elfogadni úgy, hogy ha a Jóisten bezár egy ajtót, akkor bizonyosan egy újat ki fog nyitni. Viszont panaszra nincs okom, hiszen egy 14–15 folyóirat állandó szerzője lehetek most már. De mindenképpen az egy jóleső érzés, úgyhogy természetes, hogy van bennem egy ilyen törekvés, hogy eljussanak a verseim lehetőség szerint még pár, általam igen nagyra tartott folyóirat hasábjaira is.
Mindemellett pedig szunnyadnak még kiadatlan versanyagok a fiókomban, mind a gyermekeknek, mind pedig felnőtteknek szóló tartalmak is, de nemcsak vers, hanem próbálkozom prózában is megmutatkozni. Ez is most egy érés alatt van, ez a folyamat. Illetve gyermekeknek írt korábbi drámajátékaim és színdarabjaim is sorjáznak már, és szeretnék majd a távolabbi jövőben ezzel is foglalkozni, hogy esetleg valamilyen formában az
is megjelenhessen.
Valamint néhai édesapám, Sajtos Lajos hagyatékának a kezelője is vagyok, tehát ez is mindig a szívemre van helyezve, hogy egy kicsit továbbvigyem az ő nevét. Úgyhogy feladat van bőven. Remélem,hogy meglesz rá a keret, a támogatás és a kellő nyitottság is mind a szerkesztők, mind az olvasók részéről. És mindenkor nagyon hálás vagyok azért az érző figyelemért, és az építő, emelő, előremozdító kritikáért.
