NAPLÓK: Giovanni Legutóbbi olvasó: 2026-10-26 07:17 Összes olvasás: 68681| 2. | [tulajdonos]: Nyúlcipő | 2004-03-24 09:37 | Nagy kedvvel vágtam bele, aztán a negyedénél eluntam.
Mi közöm Updike nyulacskájához, ehhez az amerikai kispolgárhoz? Elege van a házasságából, mert az asszony iszik és tévét néz, ő meg valami hámozógépet árul, ez a munkája. Az Amerikai szépség jutott eszembe.
Következik egyfajta zabhegyezős menekülés, csak épp univerzális céltalanság nélkül.
Egy nemzedék életérzése, jól megírt tömegregény.
Aztán úgy a felétől elindul egy párbeszéd Harry és a lelkész között és kiderül: Nyúl keres valamit, ami a látható világon túl van, bár maga sem tudja, mi lehet az.
A végén a nagy dráma.
Janice leépülése és az újszülött halála erős rész. Ahogy az azt megelőző éjszaka is, amikor Nyúl megpróbál szikrát kicsiholni a fáradt kismama testéből. Azokra az estékre emlékeztetett Harry sunyi küzdelme az ágyban, amikor én igyekszem felizgatni bóbiskoló kedvesemet eredménytelenül.
Aztán a végkifejlet: nagyon tetszett, hogy végül nem találja meg, amit keresett és újra elszalad.
Nincsen megváltás, csak a run van.
Noha a főhős háztartás-környezete is nagyon emlékeztet mostani körülményeimre, mégis: a Nyúlcipő - leszámítva néhány emlékezetes mondatot - nem hagyott igazán mély nyomot bennem. | |
| 1. | [tulajdonos]: Dogmatika | 2004-03-23 12:03 | Aki a dán dogma atyja, Lars Von Trier új darabjától a Táncos a sötétben című passióhoz hasonló drámát vár, csalódás éri.
Nem véletlenül írtam darabot: a Dogville celluloidra rögzített színházi előadás, Beckett és az abszurd színpad hagyományait követő színpadi mű.
Elsősorban pedig - ahogy a filmben is elhangzik - illusztráció.
Az író-rendező személyes meggyőződését, világképét ábrázoló parabola.
Ennek érdekében művét az alkotó megfosztotta mindennemű érzelmeskedéstől, hatásvadászattól, amúgy is szikár képi nyelvét puszta díszletekké redukálta, és a máskor előszeretettel tematizált szentimentális szenvedéstörténet helyébe dogmatikus ideológiát épített.
Trier ezúttal is pontosan tudja, mit csinál.
Felrajzol egy sajátos teret, belerak néhány figurát, és ide-oda billegő kézikamerás módszerével előadja tézisét a világról. A különbség most csak annyi előző filmjeihez képest, hogy végletesen lecsupaszítja a cselekményt és allegóriává zsugorítja szereplőit.
Dogville az emberi társadalom, Grace egy odalátogató angyal, Grace apja pedig maga az Úristen. Utóbbi két személy (?) végül úgy dönt, hogy az emberi természet alapvetően rossz és pökhendi, ezért az embereknek lakolniuk kell. Legépfegyverezésük is tipikusan elidegenítő színházi aktus: nem az emberek, hanem az emberi világ szimbolikus, vértelen likvidálását látjuk.
Még az intellektus, a szellem is megbűnhődik, hangsúlyos helyen és módon, Grace keze által. Az írni nem tudó, hivatása gyakorlását minduntalan elodázó-halogató fiatalember nemcsak képtelen megvédeni a mennyei szépség és jóság angyalát, de környezete nyomására el is árulja őt.
Olvasatomban az üzenet egyértelmű: a művészet elkárhozott a kicsinyes emberi érdekek, az emberi aljasság útvesztőjében, és már nem képes eredeti rendeltetését betölteni.
Trier semmi mást nem tett, mint a maga puritán eszközeivel arcunkba vágta mondandóját: ez a világ elfeledte, hogy az élet és a művészet feladata Grace, az isteni szférából származó szép és jó szolgálata, ezért megérett a pusztulásra.
Egy posztmodern prédikátor dramatizált evangéliuma: nagyjából így összegezném a Dogville-t.
Az ideológiájával nem kell feltétlenül egyet érteni, de aki kedveli Trier esztétikai csavarjait és jellegzetes prófétizmusát, annak azt javasolhatom: keressen egy mozit, ahol ezt a darabot adják. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
