Egy virágtermelő ismerősöm kérésére "megalkottam" egy cserjetámasztót - vagy virágtámaszt, bokorkeretet, hívja mindenki kedve szerint -, természetesen vasból. Tudom, a vas rozsdáll, az írás megmarad, de így, hogy ezt itt megírom, talán nem múlok ki nyom nélkül a világból...
A képeket és a szövegbe csempészett, alkalomhoz szült versikét feltettem oldalamra, a http://kertigrillem.hu/ -ra, baloldalt lenn a "Növénytámasz, cserjetámasz, bokorkeret" link alá.
Van, hogy verset kovácsolok. Vagy novellát hegesztek. Ha nézitek, a művészet új vizére eveztek.
Néhány "művem" hívhatnátok rímes acélszobornak. Ilyen versek íródnak, hol kovácstüzek lobognak.
Írtam én már díszkorlátot, kerítést is költöttem... Nem bírnám ki csupán szó- és betűrácsú börtönben.
A toll és a kalapács is vethet gyújtó szikrákat. De mostanság vasverseim nem kezdi ki bírálat.
(a gyújtó szikrát szándékosan írtam két szóban, így kicsit mást jelent)
Ma kaptam meg Postán a tiszteletpéldányokat a Fedél Nélkül 675., június 18-án megjelent számából, melynek 11. oldalára beszerkesztették a Remény címűt.
A Veresi Krónika (Veresegyház város önkormányzatának lapja) 14. oldalán - Közélet rovat - egy háromnegyed oldalas riport jelent meg velem, A versíró tengerész címmel.
Kicsit hamis a kép, a fotós és én is a "védett korban" vagyunk, így Lethenyei László barátom az archívumból vett elő egy fényképet, a valóságban már őszebb a hajam...
szerintem jó sör a Heineken kár hogy rajta a csillag
(Ez már a Gy&Gy-ban megfuttatott, Fűri Mari javaslata alapján javított változat)
A Kőbányai Világoson szocializálódtam, bár néha-néha lement pár üveg Kinizsi is.
A külföldi - pláne a dobozos - söröket meg se nagyon tudtam inni, szokatlan volt az ízük, valahogy direktebb volt bennük a szénsav.
Aztán úgy ötven éve ráakadtam a Heinekenre, az első ilyen jellegű sörre, ami viszont ízlett. Persze, könnyű volt ráakadni Hollandiában... És azóta is ez a kedvenc söröm.
Hiába volt akkor Magyarországon kommunizmus - persze, ez ugyanúgy nem volt igaz, mint ahogy most kapitalizmus van - nem dobogott szaporábban a szívem a csillag láttán. Átszaladt rajta a szem. Hamutartó, abrosz, csillag, pincérnő, jó lába van - na ez az első, ahol megakadt a tekintet -, zenegép, a havernak sörös a bajsza. Ennyi.
Ennyi volt akkor.
És, mint ahogy akkoriban nem forrósodott fel a vérem a csillagot látva, most ugyanúgy nincs fóbiám tőle.
És mint akkor. Hamutartó, abrosz, csillag, - a pincérnő lábát szemüveg nélkül már nem látom - a többi ugyanaz.
Aztán néhány éve a hivatalos doktrína szerint a csillag láttán súlyosan sérülni kell az érzékenységnek, annyira, hogy még a Heinekent (1864) is fel kell jelenteni miatta.
De mostanában a Twitteren nézelődve úgy látom, hogy van az a - nem tudom milyen - érdek, haszon, ami csillapítja a fóbiát.
Tudni kéne a receptet! Lehet, hogy a klausztrofóbiára vagy a pókiszonyra is jó?
Köszönöm a gratulációt, de rögtön viszonozom is, a FN archívumában megkerestelek, és az én verskezdeményeimmel szemben a tieid igazi költemények!
Aztán, amikor tovább nézelődtem ott, észrevettem, hogy az első, ott lehozott versemet - a Kőtáblát - nem is mondtam fel a jútyúbra, ezt most gyorsan pótlom!
