„– De mondd, atyám, mi volt a bűne annak, aki embernek született, és csak vándorol, s nem találja meg, amit keres. A remete a lányra nézett. – Te vagy az? Szávitri torka összeszorult. – Én. Mintha meztelen kardot fektettek volna közéjük, olyan volt a csend. – Azt kérdezem tőled: mit keresel? – szólalt meg végül az öreg. – A békét, a végső igazságot? Akkor ne menj tovább, telepedj meg a legelső erdei tisztáson, építs kunyhót magadnak, élj vad gyümölcsökön, mondj le mindenről, és máris tied, amit addig hiába kerestél: tied önmagad békéje. A remete még csendesebben folytatta: – Ha meg az isteneket akarod látni, fordítsd kocsidat a havas Himaván felé, és ha elég tiszta és elég alázatos vagy: valamelyik rengetegben, valamelyik szakadékban vagy egy zöld tengerszem partján talán megpillanthatod a nagy Sivát, aki hajában a holdat hordja ékszerként, és homlokán is van szeme, a harmadik: de azt a szemét lehunyva tartja, mert ha kinyitja, a sugara eléget. Szávitri szorongva kérdezte: – És ha csak egy embert keresek? – Az emberek messzebb vannak, mint az istenek! – mondta egyszerűen a remete. – Ha embert keresel, ne türelmetlenkedj. Már egészen sötét volt. Többet nem beszéltek.” (Illés Endre: Szávitri)
