NAPLÓK: Zúzmara Legutóbbi olvasó: 2026-10-26 08:55 Összes olvasás: 219521| 1891. | [tulajdonos]: csak úgy | 2025-10-26 13:07 | Az őrület (részlet)
A hálószoba sötét volt. Néha a csipkefüggönyön át felkúszott a falra az utcán haladó autók reflektorfénye, megvilágítva a franciaágyon heverő női alakot. Az nem tudott aludni, a hátán fekve figyelte az árnyakat, ahogy a plafonon cikáztak, megnyúltak, majd eltűntek. - Miért van annyi szenvedés a Földön? Háborúk, betegség, halál? Rosszul irányítanak minket. Ha a Földet én irányítanám, se tudnám boldoggá tenni az embereket. Felfuvalkodottá válnék – gondolta. Sokáig forgolódott az ágyban, kiverte a verejték a kíntól. Egyszer csak az oldalára fordult, és hirtelen elaludt. Reggel fáradtan ébredt. Motoszkált fejében a tegnap esti gondolat. Viszolygott a haláltól. Gyerekként sem bírta felfogni, hogy miért halnak meg az élők. Mi értelme akkor a születésnek? Megrázta magát, a tegnapi hideg kávét itta meg ahogy szokta: tejjel, cukor nélkül. – Na, ettől szép leszek – húzta el a száját gúnyosan, és elmosta a kávéspoharat. Elővette a regénye piszkozatát, olvasni kezdte. – Elég lapos – állapította meg. A fürdőszobába ment, belenézett a tükörbe. Sápadt, szőke, kócos hajú „idegen” tekintett vissza rá. Ekkor megszólalt a csengő, a kukucskálón kinézett. Egy ötven körüli nő és egy idősebb férfi állt a bejáratnál. Magára kapta köntösét, az övet megkötötte karcsú derekán. Kíváncsian ajtót nyitott. Az idegenek köszöntek, majd a páros női tagja nekiszegezte a kérdést: - Ön szerint miért van annyi szenvedés a Földön? Megdöbbent a kérdés hallatán. Beljebb tessékelte és hellyel kínálta őket. – Én Klára vagyok, a társam neve Károly – mutatkozott be mosolyogva a nő. – Az én nevem Zsuzsa - mondta zavartan a fiatalasszony. Elnézést kért öltözéke miatt, és szabadkozva átment a másik szobába, Átöltözött rendes ruhába. Hamar visszaért, ő is helyet foglalt, majd kíváncsian hallgatta a szószólót. Magdi megigazítva kontyba szedett, festett szőke haját elkezdett beszélni Istenről, annak jóságáról. Károly olykor félbeszakította a beszélőt, és felütve a bibliát, idézett belőle. Zsuzsa érdeklődve hallgatta, észre sem vette, hogy elszaladt az idő. Távozóban újabb találkozót beszéltek meg, és egy folyóiratot hagytak ott neki. Belelapozott, ide-oda forgatta. - Meglátjuk – gondolta. Letette az asztalra, és nekiállt takarítani. A két távozó gondolkodóba ejtette. Talán nem véletlen, hogy idejöttek, pont akkor, amikor feltette magának azt a bizonyos kérdést. Szórakozottan porszívózott, összevissza húzkodta a porszívófejet. Amikor úgy érezte, hogy végzett, benézett a hűtőbe, megcsóválta a fejét, mert el is felejtette, hogy kifogyott az élelmiszerekből. Utcai ruhába öltözött. Leszaladt a boltba. Háromnegyed órába tellett, mire végzett a vásárlással. – Soha többet nem veszek semmit sem a szupermarketben – fogadkozott dühösen. De tudta, hogy újra csak ide jön élelmiszerért, lustaságból. Hazafelé átvillant az agyán, hogy tulajdonképpen miért is siet? Egyedül van, gyerek nincsen. Negyven elmúlt, csak a munkájának él. Jó lenne Világot látni, összegyűjteni az információkat, az élményeit, könnyebb lenne a regényírás. Körülnézett. A négyemeletes házak unalmas rendben sorakoztak, néhol egy-egy fa, egy kis gyep, de leginkább csak beton. Most úgy érezte, összenyomja a betonrengeteg. Rosszkedvűen tért haza. A lépcsőház üres volt. Szerette volna, ha legalább ráköszönne valaki. Mire felért a harmadik emeletre, keserű könnyek szöktek a szemébe. – Nincs senkim, semmim. Minek is élek valójában? - Az előszobába toppant, ledobta a szatyrot, visszaöltözött háziruhába. Kipakolta a táskát. Aztán eszébe jutott a folyóirat. Ott feküdt az asztalon. Felvette, olvasni kezdett. Néha összeráncolta a homlokát, visszatért egy-egy sorra, hogy elgondolkozzon rajta. Majd lankadni kezdett a figyelme, befejezte az olvasást. Elővette a kisokosát, végigfutott tekintete a mai munkabeosztáson. A homlokára ütött, hiszen ma temetik a volt osztálytársát. Nem voltak különösképpen barátok a suliban, néha hazáig kísérte, egyfelé laktak. Érdeklődési körük nem egyezett. Osztálytársa fiúzott, ő inkább szabadidejét is olvasással töltötte. Szerette az izgalmas történelmi regényeket, aminek az órákon hasznát is vette.
Szerencsére a virágot már megrendelte napokkal ezelőtt. Lázasan kutatni kezdete a ruhatárát, csak akad valami sötétebb színű ruha, nem baj, ha nem fekete. Végül egy fekete színű blúz mellett döntött, fekete farmerrel. Lezuhanyozott, majd felöltözött. Egy fekete-barna színű szandált húzott a lábára. Megfésülködött, még egy szempillantásnyira a tükörbe nézett, azzal elindult a temetésre. Az utcán leintett egy taxit. A sofőrnek szólt, hogy álljanak meg egy, a pár utcasornyira lévő virágbolt előtt. Kipattant az autóból, az ismerős virágboltosnak intett, aki átadta neki a virágcsokrot. Sietősen fizetett, visszahuppant a taxiba. – Tud gyorsabban haladni? – kérdezte a sofőrtől. Az biccentett, a gázra lépett, száguldtak a városszéli temető felé. Mikor megérkeztek, kifizette a taxist, és rohant a már elkezdett temetésre. Az egyik csoportban felismerte volt osztálytársait. Melléjük szegődött, halkan köszöntek egymásnak, nehogy megzavarják a ceremóniát. Zsuzsa a gyászoló család felé tekintett, és döbbenten vette észre a sír mellett szónokló férfit.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
