Csíkjaim története (avagy miért csíkos a zebra?)

Mikor megszülettem, már akkor legenda lettem:
Egy mítosz, vallás, mindent magyarázó létfilozófia,
Isten szép ostora, népmesék hőse, Emese álma;
Hisz én voltam a mindig fickós Fehérlófia.

Anyám belehalt a szülésbe, oly hatalmas voltam,
Bölcsőmhöz ajándékot hordtak az erdei vadak,
Megnyertem minden derbit, mert oly erős voltam,
Hogy csak fújtattam, s leomlottak a jerikói falak.

Csak nyerítettem, s ijedtében gyereket szült a pápa,
Kiittam a Dunát, s hiába futott előlem az alföldi homok,
Bombává gyúrtam, Berlinre dobtam; ekkor bunkerba
Menekült előlemHitler s minden Kapanyányimonyok.

Elvertem minden gyíkot, felszívtam minden csíkot,
S noha orromat a végére sebesre marta a koksz,
Végighágtam Bábolnát, Lipicát; s volt ott minden:
Kincsem, kancák, konzul, ejaculatio praecox.

De végül meguntam a sok bozontos négylábút,
Emberhúsra vágytam, kopulálni egy csupasz nővel,
Így nem tudom mikor, de elrágtam egy kék bogyót,
S útra keltem a Vasgyúróval meg a Fanyűvővel.

Hófehérségem Napként világított az éjszakában,
Vágtáztam a szent szagot keresve, én, a lovak királya;
Már az eget karcolta Bábel tornya, mikor végre
Bécsbe irányított Toldi kezében a Tudás Fája.

Szolgáimmal már másnap a Bécsi Burghoz értem,
A bejáratnál a pucér Bessenyei hevert egy kalodában,
De nem ijedtem meg, egyedül levertem az őröket, s
Megkerestem Mária Teráziát a kristálypalotában.

Végül megtaláltam: terpeszben feküdt szétizzadt ágyán,
Szinte alig pislákolt a korán kiégett szentkoronás lotyó,
Mikor meglátott, bőrcsizmával intett, hogy megvakarjam,
Erre rámásztam; én, a minden-vágyó fajgyalázó mohó.

Egyre csak gravitált a fekete lyukba minden fehérségem,
Már napok óta tartott, de ő csak egyre mondta: Gyere!
Pedig már nem kívántam, menni akartam, de nem hagyta,
Noha markában már hervadni kezdett a négylevelű lóhere.

Telhetetlen volt az Úrnő, s mikor jeleztem: ennyi elég;
Feldühődött: az arcomba taposott a fényes bőrcsizma,
Testőröket hívott, kik lefogtak, s mivel már nem kívántam,
Mérgében szaggatni kezdett, akár valami profán skizma.

A sértett Királynő ezután ezer évig korbácsolt dühében;
A végére a fájdalomtól már nem láttam a színeket,
Egyenként üvöltött minden csontom, s már úgy kívántam
A halált, mint József Attila  a szárszói síneket.

De végül ezt is megunta a szadista némber: így elengedtek,
Azóta megkövez a Ku-Klux-Klan, s kikacag az Este;
Mert a mohóságért millió korbácsheggel büntetett az Isten,
Így lett örökre fekete csíkos a néhai fehér csődör teste.


(ez a vers egy helyi versenyre készült, ahol az volt a feladat, találjuk ki, és írjuk meg, miért csíkos a zebra. Én ezzel indultam, és végül nyertem.)





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.