Köd

Nem messze a nem látható patak
neszez. A hídon ember-forma árnyak.
A köd mögött kutyák vonítanak,
fejjel rohannak eb-létük falának.

Sorra lépnek elő, ahogy megyek,
a ködből a sápadt, kopasz platánok.
Foltos, toronymagas kísértetek:
még láttam őket fele ekkorának.

Valahol itt, igen, egy pad lehet:
két szem parázs a semmiben lebegve.
Köd nyelte el a felgyúlt testeket.
De te - emlékszel még a szédületre?

Nem emlékszem, rég volt. Ott van pedig,
csak betemette - Pompeit a láva -
a rákövült idő. Sötétedik.
Hunyorgó fény mozog: biciklilámpa.

A túlsó parton sárga ablakok
sora ragyog rejtelmesen a ködben,
mintha minden, ami fény és titok,
előttem lenne még, és nem mögöttem.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Várhely, 2006/3-4.