Rám nézett a Krisztus

Rám nézett a Krisztus,
mikor egy fagyharapta napon
szemetet vittem le
a kukákhoz, fázva.

Ott állt a kapunál, kívül.
Kívül állt, és mint egy árva,
reszketett. Rám meredt.
Nézett, rám nézett és didergett.

Szakadt nadrágjában állva várt,
mit spárga tartott csak,
és puszta zakóban volt,
mely inkább hűtötte mint a fagy.

Ajkáról letörtek a hangok,
vagy benne rekedtek,
mert kihűlt testét nem hagyta
el szó. Csak szeme hívott és kért.

Szótlanul kért.

Égett a szívem és átfagytam mégis,
perzselt, megégetett a szeme,
dermedten néztem sovány testét,
és álltam ott, és fáztam Vele.

Vele fáztam ott, és legbelül sírtam is talán,
van-e ruhám, amit felölthetne tán?
És szaladtam fel a lépcsőn,
kapkodva szedtem, mit kéz talál.

És rohantam vissza.

Ott volt még, remegve állt, cipőtlen,
s vette át a meleg ruhát.
És nem éreztem, hogy jó vagyok.

S már odafenn gondoltam csak arra,
hogy éhes is,
hogy nem adtam neki enni,
hogy nem adtam mindent,
hogy nem adtam mindent mi kell!
Hogy megkötözött a létem,
hogy a teve, s a tű foka...
hiszen Krisztus előtt álltam,
Neki kellett ruha.

2001.01.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: -, -
Kötetben: - (-, -)
Kiadó: -