Téglánként

     Tavasz van, melegebbek a napok. Ez a házam. Egy pucér tűzfal, nem volt egyéb,
egyetlen ablaka sem volt. A virágoknak fény kell, hát kibontogattam a téglát egy helyen,
legalul, láthatod. Lesem a gyerekeket. Integetnek, naponta többször is.
     Aztán teltek-múltak a napok, halk, hívogató női suttogások a lakás falai mögül, így
kezdtem lebontani a falakat, a körülöttem lévő lakásokat egybenyitottam a sajátommal. A
virágoknak több helye lett, de a suttogások most az új lakás falai mögül jöttek, és mintha
valaki halkan járkált is volna.
     Hát kibontottam a mennyezetet, újabb és újabb ablakokat nyitottam, levegőre vágyva,
mígnem elértem a legfelső szintet is, és akkor lenéztem, bele a lakásom hatalmas terébe:
csiglépcsők, fehér falak, lelátni egészen a földszintig -csoda, hogy megmaradtak, szinte csak
lebegnek a falak a levegőben. Aztán láttam a sok-sok fénycsóvát, a legkülönfélébb
irányokban tükrök által megtörve, a növények erőre kaptak, harsány zöldbe vátottak át és
kivirágoztak. Körbe ás le-föl bejártam az egészet, alig ismertem rá régi lakásomra (már
amennyi megmaradt belőle…) Vidám lettem.
     Suttogások.
     Most a tetőn alszom, ott lakok. Egy hatalmas, fényes hullócsillag hasítja meg a sötét eget.
Nem tűnik el, ott ragyog. A suttogás én vagyok.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Birdsuit - A Norwich School of Art and Design antológiája, 2000.
Kötetben: Fény (Budapest, 2002.)
Kiadó: Masszi Kiadó