Ami menni készül, végül megmarad

Szerelemmel, M-nek.

Végigvezetlek a lakáson. Nézd meg, mi hiányzik,
vedd szádba pontosan, ahogy tagjaimat, minden
hajlatát.

A felületek, a konyhapult. Ha húst készítek,
itt szelem fel, klopfolom, verem darabokra,
teszem ízlelhetőbbé a kemény rostokat.
Mint az őseim, itt csinálok tüzet.

Nem engedek be akárkit. Egy hely, amit védenem
kell, ha már védenem szabad. Nem úgy a kert.
Ott mindig van valaki.

Hajnalban a kukások: elviszik a szemetet, amit nem
kívántál, bár jó lehet még másnak. Ha keresné,
ha megtalálná bárki. A lemetszett hájat, az inakat,
a hiába kimosott, fehér ereket.

Énekelnek ilyenkor. Néha egy rossz mozdulat,
és végigszakadnak a zsákok. Kibomlik, ami romlandó,
vagy elromlott már rég.

Mi még nem keltünk fel, ha kérdeznék, ott vagyunk
valahol mindenki felett. Ilyen a város a harmadikról,
nézd. Így hajnalodik, átitatva először az utcát, aztán
lassan a teret.

A szoba lassan megtelik fénnyel, megtelik velünk.
Holnap tisztítóba adjuk, mossák ki belőle
az együtt töltött idő lepedékét, a mályva függönyöket.

A tiszta ablakon keresztül nézhetjük aztán, az este
pedig ilyen innen, állkapocsnyi utcafrontok között
a sínek, egy őrlőfog idegpályája. Azok a fák meg ott,
azok az integető kezek, talán, ahogy mondod.

Egy valahol tényleg létező korona negatívjai.









Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Mozgó világ, 2007 április,