Hiba


Az ablakot nézem. Nem mögötte a tájat.
Közben átlátszik gondolataimon a vállad.
Már nem is a jelen. Csak emlékeztető cetlik a falon.
Hogy nem maradt más köztünk. Csak hűtőmágnes-vonzalom.
És ha nem volna még az a havi pár alkalom-
Már fiamnak neveznél. Mint majd hetven évesen. Tudom.
És nem értenéd. Pedig az lenne a legszebb szerelmi vallomás
Ha elmondanám, hogy a múltkor négyesben csináltuk
és hogy közben egészen olyan volt,hogy többen, mégis csak úgy egyedül mint isten nélküli hívők.
Az hogy egyszerre sokan kellenek
mert egyvalakivel megcsalni téged
szinte mint a maszturbáció, olyan.
Mert mint a talaj. Úgy hiányzol mindig alólam.
És ma este, mint a vakok. Én már egészen úgy tapogatlak.
Meg akarom látni előre, ha egyszer elhagysz.
De most végre valami szépet jósol tenyeremből a melled.
Olyan megható ez az igyekezet, ahogy magadat mented,
és hogy úgy hazudsz, mintha mondtál volna valaha igazat.
és lassan már egészen olyan vagy, mint aki imára tette össze a kezem
hogy ne magamhoz. Hanem istenhez nyúljak helyette.
És azt mondta úgy szeressek mindenkit, ahogy ő is szeret engem
Ezt nevezehetnénk képmutatásnak. Hogy tolvajjá lopott el, és nem magának.
És öcsémmel mint amikor még kiskorunkban lebuktunk a víz alá
úgy fogadtunk azon a bizonyos napon, hogy ki bírja gyásszal tovább.
És most azt mondják, hogy ritkul. Pedig csak nem nő a szakállam.
Újra gyerek vagyok. Felkopott anyám után az állam.
És hogy ne jöjjön le a könnyel
alkoholos filccel rajzoltam fel az arcát. De sajnos mindig rápiálok.

Veled meg bunkó vagyok. És még milyen? De tudod, ki az oka.
Csak kapj hányingert tőlem, mint magzattól az édesanyja.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.