KIHALÓ REMÉNY

Fekszel, s nézed a plafont.
Arcod meleg, fénylik.
Szemgödröd üzenne, de
csak világít, egyre jobban,
ahogy közelít a vég.
      Vészjósló!
Egybefolynak a napok,
Álmaid elfogytak,
emlékeid hullámoznak,
egymásba kapaszkodnak,
ahogy tenger mélyén a
          moszatok.
Csönd van, csak szíved
sajog a paplan alatt.
Mily nagy-e gyötrelem!
Fogd a kezem, ahogy rég,
a tölgyfa levelét, az
       öregét.
Idézd fel nevét az akác virágjának,
táncolj a szarkalábbal, mesélj
az ösvénynek, mely égett a tűzben
s mosta el a víz, ahogy lassan
lángoló szíved, értelmét
        emlékét.
Emlékezz a szavakra,
a kitaposott utakra, amelyek
a szívembe kétséget hoznak.
Gyakran zsarnok voltam, elhagytalak,
ahogy az utak kanyarogtak.
      Bocsáss meg!
Éjjelent, társad ma egy svábbogár,
ki poharad szélén keresi menedékét.
Mivé lettek a tegnapok,
s lesznek- e még holnapok?
Kert, virág, domb, s ami csak
        A tied!
Rács és vas most védelmed.
Hegy ami körbe vesz.
    Lenyűgöző idill!


      







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.