Hajnali négy



Kemény Istvánnak


Kopogtatás nélkül lép be a szobám ajtaján.
Lámpát gyújtok, miközben közömbösnek
próbálok meg látszani. Szavaira piszkosszürke
lett még a fény is. Egyből a mellemre ül.
Én csak kurta rabszolgaként fekszem,
azon filózva, hogy fölfoghatom-e a halált
az élet részeként, és hogy van-e a mindenségben
nyomorultabb féreg mint az ember.
Érzem aszott combjának, bordáimat ropogtató
vasfogát, de csak kukán hallgatok, kifogyva
a lélegzetből és a dühödt lázadásból. Miközben
élvezkedve riszálja a derekát, -az ablaküveg
tükrében meglátom magam, és azt gondolom:
Ki ez? Ki ez a földhöz (ágyhoz) szegezett
nyomorék? És akkor az arcomon átdereng
az övé, aki szerint minden lehet, minden
ami történt megtörténhet újra és ugyanúgy,
még egyszer, még százszor, még ezerszer.
Mindegy- (gondolom) valamikor úgy is meg kell
dögleni. Megmozdulnék, de nem tudok. Bénán
fekszem, -átjár a rettegés. Nem szól, csak néz
rám, hideg hüllőszemekkel. Megpróbálok nem
remegni, -ő meg egyre vadabbul dörzsöli az ölét.
Valami égető, savanyú íz indult el a gyomromból
a szám felé, hogy sugárban törjön ki belőlem,
mint a homokból az artézi kutak vize.
A nyögéseitől és a zihálásától hangos a szoba,
miközben rekedt gőzmozdonyként élvez el.
Látom magunkat a tükörben, a testünk helyén
gomolygó, sötét porfelhőt.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: -, -
Kötetben: - (-, -)
Kiadó: -