A Meghajlás Mûvészete

A placcon csöppnyi félelem hever,
egy padra dőlsz, vagy épp csak áthaladsz,
köszönsz egy ismerősnek, új szakasz,
az alkonyat ma erre-arra kell.

Lehetnél Puck, Kharón, végállomás
(most egymagadban iddogálsz megint),
nyár vége épp, az ablakok lesik
a visszhang benned merre tendál.

Szereted ezt a kocsmát. Félhomály,
s a falfesték, a rajzok szegletén
kis varjak ülnek, néződ egy pecér.
A korridor, hangok s ez-az, ha fáj,

varjak vagy angyalok. Egy régi nő
betoppan épp, köszönsz, de kedvtelen.
Unalmas ősz. És minden szürke benn.
A hamuzó s a sör mutatja múlt időd.

*

(A torkod fáj, miképp az átlépés,
ha menni kell, a glanc, a plán, az űr,
a meghajlás csinál belőled ágyneműt,
és ébredsz is, hogy rongy vagy, hosszú éj,

mint színdarab végén a fűszer,
egy szócska ül fölötted (feszt Kharón)
és görbe szussz vagy, holmi új majom,
amint az „el” a meghajlásba átemel...)





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Korunk, 2007. feb.