A fényig

(Rekviem nagymamáért)

Az alagutat akkor láttam másodszor. Henger
alakú volt, visszhangos, mint a múlt és a születés,
és sűrű, tompa zajtól néma. Nagymama már
nincs itt, nyilalt belém akkor először, füljáratait
eltömítették az évek, távoli, régmúlt idők
visszhangjai között bukdácsolt elénk a tornácon,
a nagy fák árnyékában, izzó nyári por bizonytalan
csillagútrendszerében, a verőfényes déli sötétben,
a leveleken álmosan áttört sugárcsókok
elmosódott parázsfoltjain lépegetve, a máló
kőjárda szakadékos ráncai között. Fogjál kisfiam,
már nehéz a lépés egyenesen, és éreztem,
hogy reszkető madárcsont kezével keresi a
fogást a karomon, görcsösen próbál kapaszkodni,
néztem a megsűrűsödött, álló fényporos déli
alkonyt a tornácon, gyerekkoromban itt vakítóan
sütött a nap, ezt a napfoltos homályt a cseresznyefán
láttam először, mikor nagymama fára mászni tanított,
fogta a derekam, rakta a kezem, helyezte a lábam,
reszkettem, nagyon féltem ott a levelek hengerbe
zárt alagútjában, kisfiam, menj a fény felé, nagyon
szép lesz szétnézni a fa tetejéről, a vakító napban
fürödve, de én csak féltem és reszkettem, kerestem
a fogást, fölöttem csak a sűrű, tompa zajtól néma,
visszhangos árnyékhengert láttam, az izzó nyári
por bizonytalan csillagútrendszerét a verőfényes déli
sötétben, a leveleken álmosan áttört sugárcsókok
elmosódott parázsfoltjait, és nagyon boldog voltam,
hogy nagymama fogja a derekam.

Erős asszony volt. Erdélyből szökött a szüleitől
vonaton, egy batyuval, szegény rokon cselédnek.
Elverte a jégeső a termést kicsi pulya koromban,
mesélte egyszer, aztán elvitte az ár, és megfogadtam,
hogy ha Isten jövőre se hallgat édesapám könyörgéseire,
én nem hiszek többé, és jött az aszály, hát így jött
nagyanyám a kiszáradt, máló földek szakadékos ráncai
között, a háborúk utáni elmosódott parázsfoltokon,
az izzó nyári por bizonytalan csillagútrendszerében,
aztán idegen országban idegen szerelem idegen
emberek között, senki nem kérdezte, miért jött, talán
az első szerelem hitét hagyta el valahol a visszhangos
múlt tompa zajtól néma árnyékhengerében, homályos
köldökzsinórjában, félek, már nehéz a lépés egyenesen,
mondja most, ahogy reszkető madárcsont kezével
keresi a fogást a karomon, pedig már a kocsiban ülünk,
megyünk Szolnok felé egy távoli rokon temetésére,
én a cseresznyefán féltem így, meg a kertben, a
rongyokból tákolt sátorban az unokatestvéreimmel,
amikor kiszöktünk a házból, hogy magunkban
aludjunk, messze a meleg dunyhától, nagy sötét
hengerként borult ránk a parázsfoltos, bizonytalanul
sűrű éjszaka, nagymama erős asszony volt, fölmászott
éjjel a cseresznyefára és onnan dobálta földrögökkel
a sátrunkat, és mikor a félelemtől reszketve kibotorkáltunk
a parázsfoltos, sűrű éjszakába, odajött, fogta a derekunk,
helyezte a lábunkat, és visszavezetett az izzó csillagok
homályos alagútján át a fényig, a meleg dunyha alá.

Kisfiam, kit temetünk, kérdi most valahonnan mélyről,
az évektől eltömített, csillagporos köldökzsinór másik
végéről, két szeme izzó parázsfolt, nem lát már a
megtört sugárcsókok elmosódott verőfényes déli
sötétjében, már nincs itt, reszkető madárcsont kezével
keresi a fogást a karomon, görcsösen próbál kapaszkodni,
fél, és én már értem, hogy hol van, a rongysátor tompa
zajtól néma sötét méhében kuporog, valaki földrögökkel
dobálja a sátrat, és ő a máló föld szakadékos ráncai
között előbotorkál izzó parázsszemeivel a verőfényes
homályba, mert jégeső verte el, mert elvitte az ár és
most kiszárította az aszály, mert senki nem kérdezte,
miért jött, most könyörög, hogy vezessem vissza az
izzó nyári por bizonytalan csillagútrendszerében, a
verőfényes déli sötétben, a leveleken álmosan áttört
sugárcsókok elmosódott parázsfoltjain lépegetve, az
utolsó éjszaka alagútján át a meleg dunyha alá, a fényig,
hogy fogjam a derekát, rakjam a kezét, helyezzem a
lábát, hogy szép legyen szétnézni a fa tetejéről, a
vakító napban fürödve.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Hitel, 2001. ápr.