(fényt gyújt magának, ha látása kialudt)

(1)

fellobban mértékre és kialszik mértékre
a tűz, amely égeti a levegővel belélegzett
és a belek alagútjain szállított anyagot,
vagy a halott sejteket bomlasztja fel sorra;
de legalább a parázs örökké megmarad,
még ha a Kézműves egy pontba sűrűsödik is.

(2)

amikor még nem készültek fényképek
a világűrből, könnyen el lehetett
képzelni akár azt is, hogy a Föld
egy óriási henger, mely körül egy
hatalmas szekér kereke gördül át
évről évre. mögöttük a kozmosz
fekete lepedője lángol; s ahogy
a kerék már sokadszor járja útját,
elkopik s a küllők helyét különböző
méretű lyukak veszik át. rajtuk
keresztül sejlik fel időre a láng,
mint az égre gombostűzött csillagok.

(3)

sötétedés után hazafelé a hátsó
ülésen, alig tenyérnyi fénynél,
vagy lámpaoltás után a takaró
alatt, félve, hogy a lapokat
összemaszatolja a nyári verejték -
finom gyolcsokba burkolva, azzal
a felismeréssel, mint mikor
négyéves ujjaidon nem hagyott
nyomot a gyertya lángja, amibe
belekaptál, úgy olvasod a szavakat,
amelyek kimondják azt, aminek
nem szükségszerű a valódi létezése.
mégis tudod, hogy az autó vagy
a lepedő úgy világít az országúton
és az elsötétített szobában, mint
a téli éjszakában világító lámpa
a vásznakon is általnyúló fénye.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Kortárs, 2004/5