Katarzis


Nem volt ereje adakozással foglalkozni,
se számbavenni tartozásait, mert felrobbant a hétfő,
szilánkjai szertefröccsentek, s úgy tűnt,
az elszenesedett történelem-darabkákból már sose lesz
újjáteremtés.

Vége van hát a világnak, szólt az Isten,
mutatóujja és hüvelykujja közé csippentve
21 évszázadot, majd szórakozottan az űrbe pöckölte,
mint egy csikket.

Kóválygott hontalanul jó sokáig.
Aztán valami nedvesbe hullt,
rózsaszín korallok, rákok, medúzák, tigriscápák,
cikázó halrajok közé.

Nemsokára megunta a víz alatti létet.
A szárazföldön megrészegült a tenger sós illatától,
a virágok, a fák, a homok, a meredező sziklák, az ég színétől.

Aki szembejött, nem hiányzott neki.
Valami derengett előző életéből,
de elhessegette magától az érzést,
hiszen nem volt misztikus.

Egy liftben találkozott vele, a tizenkettedik emeleten.
Pisztolyt nyomott a homlokához,
megkínálta sós süteménnyel, előléptette, szeretkezett vele.
Hiába próbált visszaemlékezni,
úgy döntött tehát, hogy ilyesmik nem eshettek meg.

Alkonyatkor a szél belemarkolt a hajába,
belekarmolt a szemébe, a mellébe, a hátába, az ágyékába,
egy közeli barlangba űzte.

Ott megint találkozott az idegennel,
de nem volt ideje csodálkozni,
úgy zuhant álomba, mint a konyha kövére pottyant tojás.


Éjszaka összefonódtak, kezet és lábat cseréltek,
álmában foglyul ejtette az idegen emlékeit,
reggel már a másik arcát viselte.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Jelenkor, 2008