Jöttél a széllel

Nagy László emlékére

„Segíts, hogy az emberárulók szutykát
erővel győzze a szív,
szép szóval a száj!”
/N.L./                                                                              


I.

Mindig újjászült, tiszta szavainkat ünnepeljük,
Mikor reménytelenben is reménylő igéidre lelünk,
Nem a halált, mely skarlátvöröst döbbent feketére vált.
A mindig lüktető szívet, a felfénylő elmét
Köszönti a szó, az ének. Latolgatni ráérnek a vének,
Kik mostanság ”setét gondok” között henyélnek,
S hevenyészve összehordott éveik súlya alatt
Sorsuk inog, imbolyog roskatag.
Míg mi, a derékhad, éppen, hogy bírjuk erővel,
Szép szóval és szívvel feltámasztva naponta
Régi kedvünk főnixmadarát, hogy ne adjuk fel,
Ne adjuk alább annál, mint ami régi jogon jár.


II.

Nekünk nem vagy szúrágta öreg ikon,
Szentté sem avattak az évtizedek. Sorsunk
Mégis sorsoddal rokon, kit szilaj versekkel
Jegyzett el magának az ostorsuhintó végzet.
Nem menekülhetek én sem, szét hiába nézek,
Általad látom Bálintot, Dani uraságot, Sándort,
Szalonta jegyzőjét, Jánost, Endre andezit-kemény vonásait,
Attila emberfeletti mosolyát, Zoltán dacos, királyi alázatát.

Te vagy ma is, kiben elbotlik a rontás,
Nyelv-éltető, mágikus forrás, tarisznyánkba
Fényt tevő, ködszalajtó lámpás, óriás madár
Szárnya felett tornyosuló, döndülő kiáltás,  
Kétkedő kínokban napvilágra vergődő
Szavaink fölé boruló tavaszi virágomlás.

Lépj elő újra, meg újra!
Gyertyaviasszá aszalt őszi hajnalokra
Dobd reá a lélek napsugarát!

2008-2009







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.