IX. Ecloga

Pásztor

Nyájamat áldozom. Üszköket, kínokat él ma meg értem.
Vétketek ellenem életek ezrein ért fel az égig.
Álima bűnöket, áldozat átkokat oldani mégsem
képes. A népemet elveri. Sárga a csillaga s fénylik.

Költő

Én Uram! Íme, a sorsom a láger e sírverem-ágya
szabja meg, és bele hull velem éke a szónak, a szépnek,
- költőnk innen az egykori, távoli hitvese vágya
várja-e, ? - álmai éljenek, abba ne hulljon az ének.

Pásztor

Éljenek? Úgy lehet, éneked éltetem, ám az a kétely,
él-e az emberi nyájban az én nevem, ővele végig?
Sárga a bélyeged. És tudod, ily bilog egyke se fért el
földeden. Érti-e Vergiled egy homo hatvanöt évig?!

Költő

Tedd Uram, éljen az énekem; én le, lehulljak a sárba,
Ég fele, poklokon? Énnekem ebben a kínban a gyilkost
hozza a hátán Belzebub! Engedj! Elhalok. Ő majd
kérdezi: Pásztora ütlege, sortüze vitte le Miklóst.?






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.