Világ


Álomölő világ,
hideg,
velője a való,
elválik
hamar,
hogy
a hátas
hintaló,
és nem pegazus,
mert Darwin
óta tudva levő,
a ló
legelőre való,
felhőbe
elméli csak a dőre,
hisz nem repülhet,
nem is csoda,
tolla sincs,
csak szőre.
S repülhet-e
mind
gondtalan
a sok haszontalan,
ki úgy véli,
erre alkalmas szárnya,
tolla van?
Kételli a tanult
elme,
hogy van
oly nagy szárny,
mi nehéz segget
egekbe emelne,
hisz
számtalan példa
jegyzi,
a hámtalan
röpködő
tollas-talpas
jószág,
legyen bár
csupa jóság,
a valóság, hogy
úgy esik kecstelen
pofára,
ahogy csak bír,
kellemetlen,
de az álömölő
világ-valóban
így jár
mind, ki repül
és ír.

Sír, sír
sír a lány,
azt mondják,
nem is szeretett
talán,
de most már
le van (törve úgyis
a) szarva,
nem szarvas tehát,
csak egy szimpla
marha,
ami szintén nem
repül,
de tény hogy ír,
ha akarja,
ha nem.
Hanem
megbotlik és elterül,
járda lesz,
port s követ
ölel a karja,
s amíg ott
hasal szürkén,
s hátán tombol
az utcabál,
valami csúnyát
és keserűt kiabál:

Fordulj világ
fel,
fel,
ti rabjai a zöldnek,
legyen piros
ma a szó,
vérben forogjon,
s nyárson
az összes rohadék
nyálcsorgató,
ki nyomoron
nevetni jár,
lője le őket valaki
már.
Megfogtam
és számba vettem
hiába volt lelkes torkom,
feszes ajkam,
játszi nyelvem,
néha mintha,
de nekem mégsem állt,
hát rohadj meg te is,
és baszd meg
maroknyi csodád,
te löttyedt, fitymás
faroknyi világ.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.