Vallomás a jelnyelvrõl


Magyar vagyok.
Magyarul írok, olvasok,
beszélek, gondolkodok.

        Hangokat
legfeljebb
álmaimban hallok.

A jelnyelvtanfolyamon
artikulálva,
vagyis szájról olvasást
felkínálva próbáltam
érzékeltetni hallgatóimmal
ezt a csendet.
Gondoltam,
az értelem majd
elvégzi dolgát.
Az arcokra rögződött,
nem oldódó hökkenés
azonban jelezte:
a tolerancia
nem működik.

Haladva
a jelnyelv titkaiban,
érzékvillanások
világították be
tudatom tájait.
Emlékek keltek,
megértetve velem:
a hiába-figyelések,
az elfojtott tudni vágyás,
a fürkésző tekintetek,
a "ráérzéssel" megértettek,
a kommunikációs félelem,
a nem értés megaláztatásai
mind-mind elkerülhetők -
a gyermekkoron át
jelnyelvvel
könnyebb lett volna.

Hát még
átlépve a nyelvhatárokat!

Dán sorstárssal
(j)elbeszélgettünk.
Részemről
a dán nyelv
ismerete nélkül.
Hangos szót,
mi több,
szájmozgást mellőzve.
Megtudtam tőle:
Koppenhágában él.
Öttagú családjában
egy szál férfi.
Tehetségesen rajzol.
Nagy pantomimes.
Mesterségére nézve mészáros,
mint volt Petőfi Sándor apja.
Szenvedélyes horgász...
Ekkor, kedvemért,
kitértünk
az angolna fogásának
és elkészítésének fortélyaira.
Olyannyira közel került hozzám
távoli sorstársam,
legszívesebben eltérítem
a mikrobuszt,
ahogy filmekben látni,
pisztolyt szegezve
a sofőrnek,
s irány a Holt-Tisza!
A hely, ahol
Földi Pistával a csónakban,
szavak nélkül értve egymást,
nap mint nap
hosszú órákon át
vártunk türelmesen
a szerencsés kapásra.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.