A három elv

Vitázott a három elv:
a jó a rossz s a hajlék.
Hogy eldőljön, hogy ki az egy,
ki minden másnál, elemibb:
elszavalta mindegyik
sorban saját érveit.

Szólt az első, a jó, a szép:

„Én vagyok a jó, a szent,
mi áthat mindent, s összesző.
Nélkülem az űr sötét,
nincsen mozgás, tér, idő.”

majd szólt a rossz, a szószegő:

„Én vagyok a rossz: az ok,
mi minden szabályt elhagyott,
Mely kételyével elsöpör
axiómát, s a jóra tör.”

A hajlék mordult erre föl:

„Én nem vagyok se ok, se vég.
Nem varázsolok, s nem ég
bennem vágy, hogy úgy tegyek.
Ám gyomromban egyveleg:
a jó s a rossz úgy kavarog,
én minden létező vagyok!”

De mindhármuk tévedett.
A csillagok mögül delej:
a végtelenség árnya, mely
áthat mindent, s ott ragyog,
előlépett, s hallgatott.
E hallgatása mint zörej,
a mindenséget lepte el.

„nincsen kezdet, s nincsen vég.
A jó, s a rossz az énekem,
s ők hajlékok énnekem.
Én minden porcikám vagyok,
és csak egyet mondhatok:
mi fontos, mi lényeges,
mi áthat valóst, s nemlegest,
az egyetlenegy színigaz
megvalósult ős-igaz:
nincs végső ok, csak terek,
nincsen idő csak merev
hánykolódó hajlatok.
Úgy pattog e torz remek
minden egyes része, meg
azoknak atomjai,
és bent minden héjai
és bennük a vonzatok,
és bennük az ős okok,
és okokban szűk terek,
s minden jó és rossz helyek,
és azokban gyöngysorok,
s minden gyöngyben én vagyok,
minden gyöngy egy képzetem,
létem bennük végtelen.
És mindegyikben suttogok:
itt nem találsz végső okot”






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.