Õszelõ, nyárutó

A határ riaszt, azt hiszem: a van a nincs.
Vetül az égre, fűre, fára a "mennék, de
nem tudok, nem merek" dinamikája.
Rossz bilincs, rozsda tartja, vasszigor.
Unt idő fészkel rajta, a talán lehet,
esetleg, mégis, egyszer, valamikor.

Széppel telített képeken osztozom
veled, félelem. "Nemes kohézió"
Szél szeszélye mozdít, átlendít
sok-sok végzeten. Aztán gömbölyű
kavicsokra száll a megfogyott érvei
ellenére is bőkezű nyár.

Határ ha van, ha nincs, riaszt. Tudom,
valameddig eljutok itt. Hitem a vágyig
felajz és elvezet a vezethetetlenig.
Ahol a roncsolt napok önmaguk fényét
rezegtetik fonnyadt leveleken, élet és
halál közt félpárnás magány a Csend,
ha nem vagy itt lényegig velem.

Az ablakban tarka macska ül, szőrén
a Nap szuszog, bágyadtan ragyog.
Lassan be kell csukni a szárnyakat,
hűvös éjszakák jönnek, lombpirosító,
őszi hónapok.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.