Amit tengernek látok

s az utolsó unott hullám, mely tisztára mossa a hűs partot, tisztába mos
téged is, mintha csak csókolna, fut fel ajkad felé, s tölti ki a tétlen tüdőt
- gyengéd szerető ő, az elnyelő, a kissé feledtető, s habfejét combodra
hajtja,
szürke szeme is igéz majd, s tárgyat, s főnevet susog, ha mondatba
foglal ő,
a nyelv művelő,
pingpong szavakat lopva szádba, sós nyállal csípve kissé nyelved,
és mikor kagylófogak harapnak húsodba, érzed, zúg, hömpölyög,
megépíted, eltöröd - mondja, hogy szeret, hogy elvisz, s bódult
bójákhoz csapja tested, ő, a haragos, a szenvedélyes, az a harapós,
a tenger-édes, s fulladsz, ha fullaszt - céltalan cápákat sodor néha eléd,
s örök örvény foglalatába fűz az örök tenger, a neptun-némber, cet
céda, az örök Léda, s árad:
fáradt épületet dönt, s tétlen tüdőt tölt - különös költemény,
tértünemény-e töltemény
az utolsó megunott hullám ez már, amely tisztára mossa hűs partod, s
amely majd tisztába mos
téged is, ha csecsemő-teknőt terel, s búcsúkoporsót úsztat - tör, zúz,
és szeret(ni)
fog, húz, és szerep, majd

hátrafektetsz, megmentesz - valamit mondasz, bár nem hallom, s
igazság, hogy nem is hallhatom,
mivel nem hallgatom -
magamra, befelé figyelek, s
reszketek, míg
neked mozog a szád, és talán szomorú szitkokat szór (sok-sok valós
vád), vagy csodákat csacsog, dicsér, hogy igen, igen, ebbe a folyóba te
szépen belementél





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.