Ballada a szerelemrõl (változat)


Szóljon e vers rímbe szedve egy halott királyról,
egy elvesztett csata után kivégzett apáról,
hű férjről, tisztelt, de rettegett nagyúrról,
egyszervolt jelenből váló ezredévnyi múltról,
s asszonyáról, ki a rosszat benne sose nézte,
szépséggel, és szelídséggel őt csendre igézte,
kettejükről, nemes korról, könnyről, imádságról,
egy estéről, egy életről és egy halálról!


- Fáradt alak!
Mondd, mi kínoz?
Mily háború?
Milyen vész?

Tested olyan
tünékeny lett,
termeted oly csenevész.

Hajtsd szívemre
bús fejedet!
Rejtsd el arcod,
mint a strucc!

Nem kell gondolj
semmi rosszra!
Menekülj el, hogyha tudsz!

- Kedvesem!-
szólt ím a másik.
- Bánatom
nem oly csekély!

Elfelednem késő.
Lásd be,
nem lehet, hogy megsegélly!

- Fáradt alak!-
szólt az halkan.
- Halld a szívem,
hogy dobog!

Válj eggyé
a lüktetéssel!
Ne számítson más dolog!

Szívd be jól
a lélegzésem!
Vedd fel
áldott ritmusát!

Ne gondolj most
semmi rosszra!
Ne szenvedj haláltusát!

- Kedvesem!-
sóhajt a másik.
- Oly jó vagy,
de nem lehet!

Szavam adtam!
Szavam szegném?
Férfi ilyet nem tehet!

- Fáradt alak!
Ne szóljunk most!
Feledjünk el
minden mást!

Együtt vagyunk,
legyünk együtt!
Hozzon az éj áldomást!

Két szemed,
ha lecsukódik,
engem lát majd
legbelül.

Csak rám gondolj,
semmi rosszra!
És a rossz majd elkerül!

- Kedvesem!-
így szólt a másik.
- Nékem drága!
Nékem szép!

Oly jó vagy,
de nem, nem lehet!
Késő most már, hív a nép!

Szavam adtam!
Én, királyuk,
háborúba baktatok.

Győzelmet vár
tőlem a hon,
s ha kell, hát érte meghalok!

- Fáradt alak!
Ne szólj semmit!
A pacsirtadal
messze még!

Hajtsd most fejed
bús szívemre,
s amíg csillagos az ég,

ne gondolkozz
semmi rosszban!
Lásd, szerelmem
hogy ragyog!

Kisded fiunk
is alszik már,
vigyázzák őt az angyalok.

S hogyha eljő
a szörnyű nap,
és háborúba menni kér,

ők vigyázzák
majd lépteid,
míg szívemhez visszatér.

Hajtsd keblemre
bús fejedet!
Nem számít most
semmi más!

Együtt vagyunk,
együtt leszünk!
Hozzon az éj áldomást!


És midőn a hős király letette fegyverét,
rossz hírt hozni hazaintő egyik emberét,
térdre rogyva arcát két kezébe temette,
úgy idézte maga elé, aki őt szerette,
fejet hajtott, koronája homlokára csúszott,
pallos lendült, jajszó zendült, s a tér már vérben úszott,
így múlt el ő, a harcos, kitől egy világ reszketett,
az ember, akit életében csak egy nő szeretett.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.