Virágoskert

Pusztulni látszik nagy gonddal ápolt,
félve öntözött bizalom virágoskertünk.
Halott virágok szirmait fújja szét a szél.
A földbe valami túlvilági, fertőző
beltenyészet költözött.

Lerántja mélyébe s fojtja azonnal
a néma, rideg sötétségbe szám utolsó,
levegő után kapálódzó
őszinte szavait.

Ujjad hegyét mártod vérembe
azzal mázolod szebbé magad.
Már szél se fúj.
Égen madár se száll.

Kaján vigyorra görbül a szád,
ujjad hegyét harapva élvezettel nézed
ahogy ásót, lapátot ragadok.
Temetem a bizalmat.

Vérzek.

Rázendít az ég.
Fekete felhőkből
préseli ki zivatarát.
Mennydörög.

Szabálytalan cikk-cakkok
ejtik túszul őszinte mosolyok
szivárványát, kiabálják túl
az őszinteség makacs hajnalát.

Felnézel s nyelved kinyújtva sóvárogsz
minden cseppért, számodra édesek.
Ködös emlékek segítségért kiáltanak,
kínzod őket ha csak megjelensz.

Szabadulnának
de mind bennem rekedtek.
Nyelved s már te magad is
akárcsak a virágok,
akárcsak a föld,
megfeketedtek.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.