Clacton-on-Sea

(rengeteg pad, rajtuk táblácska - szemben a tengerrel)



Nevek, ülések és nevek, nevek...

Ülsz a sétányon, a tengert nézed,

Sirályok vijjognak vagy nevetnek,

Víz tátja száját, látod hab-fogát,

Folyvást neked mormol az óceán –

Sziklái közül kavicsát veszed,

Szikla volt eddig, most emlékezet –

Jobb mint sok templomkert vak nagy köve:

Műmárvány, műgránit törmeléke.



Hosszú a tengerpart, élni rövid,

Szived se hallod, tenger se hív –

Azt hiszed: csendben ülsz egy pillanat’;

Dobogást érzel, a tenger szaval:

Csendben ha lennék is, szól felhő, szél,

Dagállyal fordul Föld, Holdjára néz –

Ég és Föld szerelmén lúdbőrzöm én,

S az Időt nem tudom mire véljem,

Mélyem van, habom van, pára-élet –

Úgy szűnik egyik, hogy újraéled.



Ülsz a sétányon, s amire ülsz,

Nézed a padot, most nem hátra dülsz:

Mindegyik – emlékpad; táblásan néz,

Akad itt mohos fa- s modernebb szék:

„in loving memory of...” valakié.

Öregek ültek itt: kedvenc helyük –

Vak-süketen is emelték fejük,

Tudták az óceán minden szavát,

Ismétlődésben az egyet várták;

S mikorra megszólalt – volt már helyük,

Elfér a parton emlékezetük.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-08-17 00:42:11
Utolsó módosítás ideje: 2010-08-17 00:42:11