Monszunévszak

Térdig járunk tavasz, zuhogó aranyadban,
Munkába foszlott, rossz cipőben
Ázunk, dagasztjuk a sarat.
Munka, mindig csak a munka,
Vele építenénk a jövőnket.

Régi tisztességünk koldusbatyuja
Vállunkon átvetve, rojtszárnyakon
Száll, benne hamuba sült öntudat.
Zöld iszalag fojtja bokánkat,
S meszet izzad a lapátnyél.

Rőt arany ömlik szakadatlan,
S átüt szíveinken, mint rozsda dere
A leselejtezett, árva villamosokon.
Szívig gázolunk aranyadban,
E körmönfont bánatáradatban


II.
Részeg őszi szél zuborog, gyilkolja,
Gyalázza a májusba zöldült, ijedt
Fákat, fektet hanyatt fiatal hajtásokat,
Kioldja a földet a bokrok alól,
Nem szent neki Isten tavaszi koronája.

Kimossa zöld aranyát a reszkető levélnek,
Barna könny csordul a fák kérge alól.
Füvek lelke napra vágyik régóta már,
De csak kérlelhetetlen eső zuhog
Az idióta égből, csak gyászfelhők

Sereglenek felettünk szakadatlan,
Morog a csahos ég megállíthatatlan.
Májusi monszun, vulkánok tüze
Kell, hogy kioltson, nem vándor
Hamufelhő, mely hisztérikusan
Szálldos a vergődő Európa felett.

III.
Orgona-rozsda, babarózsa-rozsda,
Rozsdállik, mállik a május,
Késői kezdet, korai enyészet.
Mégis hálás vagyok a hársért,
Melyet még édesapám ültetett.
Eltűr mindent, mi rendeltetett,
S vállamra szórja mézillatú virágait.

2010. május







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-09-18 17:15:52
Utolsó módosítás ideje: 2010-09-18 17:15:52