Krisztina hol a te utad?

Feszül a lét
benne az élet a tétel minden este
újra és újra félem jól hallod
két hangszerem zongora hegedű
ruhasuhogás türkiz bársonytánc
nehéz bordó selymek lüktetése
metamorfózissá alakuló Hold
kővé doveri fehér kővé dermedt
kóchegedűm vigyori sétáló idő
tündedal utamon sírni zokogni kell
negyedekre üt egészet az óra
akár az anyák vásott kölkeikre
a félhangokkal nem bírok vissza
vonhatatlanul zongorista lettem
érzem a ritmust keményen ütöm
ütni akarom
mit érdekelsz sors hogy komponálsz
két hangszeren két arcom hazug
szél hátán megjelenik a varázsló
kezében cukorsüveggé válik a pálca
fehér papíron kottázott jelek
áthúzott káromlások hamis kompozíciók
minden előzmény érvénytelenítve

megsárgult papíron álmok látomások
a zöld hold rizsfogával cigányosan nevet
Chagall képén láttam a múltkor ilyet
és bolondul nevet ringyó szemében könny
vastag bőr a sarkán ki tudja mikor áztatta
spirálisan földbe ájult diólevél tánc
Krisztina hol a te utad?
azon lépkedek kezemben a tegnapi nappal
gyűrt papírok törésvonalaiban stigmáim
Mózes hatodik könyve zsírpapírra írva
Villont kajánul idéző izzadságpatak
deszkák diszkrét cseresznyeszínébe
lassan csendesülő monológgá váltan

Merre jársz önmagadban?

Kipróbáltam akár a költő sétálni síkon hegyen
haikukat írni de érdekesebbek a rönkök
zsebemben almák iszonyú a hőség

mindenhol legyek a kislányt mindez nem zavarta

a bogár ami a kék fűben mezítláb mászott
útbaigazított a kocsmánál balra fordulj
ha eltévedsz akkor ott a nagy harapós kutya
Eltévedni önmagamban szoktam

Kísért a férfiak arca mindegyik más
a napfény hozott nem tudtalak jól szeretni
rajongtam nem voltam számító okos nő
és a koszos papírjaimat elolvasták levelek
pergő zöld diólevelek mint az őrült téptem
Abelard jutott eszembe Heloison röhögtem
komédia minden színház
csak tapsolni kell

Eszter Kriszti Árpád hogy is hívnak benneteket?
lilaakác lógott az erkélyről tömött fürtökben
fekete-fehér kép az akkor egyszerű szép volt
ahogy tollasozok úszok sírok az udvaron
gyöngyöket utáltam ha nem értették Krisztinát
ködbedermedt Istenek a bennem lévő nőt
kocsonyában citromkarikával sivító malac
zöld-sárga zöld sárga kígyónak bőrháza
Nem kell szerepjáték sem pálcika emberek
miénk a Guernica vászna hátadon világol a Hold
nem tudom lezárni a sorokat pedig nem bonyolult
nem értem utam végére örök vándorrá lettem
poros utak füveit faggatom: mit láttok bennem?
állok a parton nézem a folyót virágot rágcsálok



Legnagyobb magány a madáretető nyáron
borostyán lóval arra baktatok
leszedem







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-01-09 12:16:57
Utolsó módosítás ideje: 2011-01-09 12:16:57