Melankólia

Fenyőfaág
virít
iskolám ablaka
előtt.

Esik rá
dér.
Hó.
Jégeső.

Vidám kacajok
zúgnak
fülemben.
Elvetélt
egy magzat
rég
bennem.

Szívem sokszor
összetört
már.
Lelkemben
újra
összetörni
kész már
a gondolat,
mi ott van
Ott.
Párnád alatt.

Farkasok
ordítanak rám.
Elüldöztek.
Velem már
a magány.

Szívem
ismét
összetörni kész.
Dalol néked,
dalol.
E hév.

Selyem.
Selyemből van
ruhám.
Sima
kéznél
is puhább.

Őszi falevél
sír.
Pityereg.
Előttem
itt
kesereg.

Eső esik
rég már.
Ő nem,
el nem áll.

Könnye folyik
az égnek.
Énekét
hallom
a télnek.

A hold
tekint
le reám.
Telt arccal
minden éjszakán.

Hív,
hogy menjek
felé.
S hajnal
ott állok
egy szakadék
szélén.

Szúr valami.
Tüske.
Az. Fenyő
tüskéje.
A ködös,
sötét erdőbe.
Mi farkasokkal
van tele.
Még szimpla
soraim
is megtörnek
tőle.

Vörös vérfolt
két fával
odébb.
Én voltam.
Megöltem
egy hóhért.

Varjú
károg.
Hangosan teszi.
A szemem
kivájom.

Nem látok.
Nincs fény.
Meghalt.
A hóhér.

Tömeggyilkos
kényszer üldöz.
Sakálüvöltés
hallik
messziről.

Gyémántkő
lenn a
földön.
Felveszem.
Gyönyörű.
Összetöröm.
S szemem
helyére
beteszem.
Aztán később
ismét kiveszem.
Eldobom.
Nem kell.

Vér.
Vérszínű
most
e kő.
Mészárol
a tüdő.
Füst száll
belé.

Hamuvá porlad.
Kilöki
egy vénasszonynak.
Az most összeroskad.
Örömet okozva
egy gyilkosnak.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-01-30 15:33:46
Utolsó módosítás ideje: 2011-01-30 15:33:46