Pálinkás Imre
V é n ü l ö k
Vénülök,
kezemben fogytán az erő,
csak lelkemben sokasodok.
Az ősidő köszön vissza rám,
álmaimban hegyeket lépek át.
Talpam alatt sziklák omlanak a mélybe,
tenyeremmel tengerárt simítok lágy hullámokká.
Éjek, nappalok borulnak össze,
a hold néz rám szánakozva,
könny nem fénylik
a vibráló csillagok között.
A kelő Nap vakít,
lábam alatt a végtelen elfogyott,
mi szép volt, hűtlen szeretőként elhagyott.
Mozdulatlan a csönd köröttem.
Fáradt vagyok.
Már akarom a nyugalmat,
visszaszámolok,
a csöndbe lépve hallgatok.
A múlt századi blokkoló kártyámra
húzom a nyikorgó kart,
műszakom végét jelzi az utolsó számsor,
lelkem az ördögnek ajánlom, és kérem
se szám, se írás ne legyen fejfámon.
Fogadj magadba örök álom.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!
Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások
Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
Feltöltés ideje: 2011-03-27 09:52:24
Utolsó módosítás ideje: 2011-03-27 09:52:24
|
|
|
