Egyszer kidőlnek majd a fák

Mint gyermek anyjára: vártam,
kopott sötétkék kabátban,
a lombos-árnyas temető
volt csak a nélkülözhető,
mert madárjaj tölti be,
nem lelkes pacsirtazene,
mint a mezők tágas egét,
amerre látok, szerteszét,
az élet zeng, egy harsogás,
nem gyötör itt az elmúlás.

Ma már gyakran eszembe jut,
hogy ez az út is merre fut,
akár a nyíl, egyenesen,
oly eszeveszett sebesen,
hogy a szívem belényilall,
csak ez a baj, csak ez a baj;
letérni róla nem lehet,
hiába írok verseket,
akármi mást, felesleges,
ez tölti be a lelkemet.

Hát ennyi volt, csak ennyi volt.
majd nem rám néz a telihold,
nem én leszek, ki andalog,
s csak dúdolóan dalba fog,
nem várhatok többé csodát,
egyszer kidőlnek majd a fák,
már lehulltak a levelek,
nem nógat senki, csak megyek,
s még mielőtt megérkezem,
szépítek még a lelkemen.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-04-10 07:11:31
Utolsó módosítás ideje: 2011-04-10 07:11:31