Arról, ami elmúlik

Ketten sétálnak el az utcán
kart karba öltve, az étterem előtt,
egyikük a régi kabátban,
a másikét nem láttam azelőtt.

Innen pont a zebrára látni,
elég nagy a déli forgatag,
megállnak ők is a zöldre várva,
minden csupa szétrohadt hó, sós latyak.

Vízcsepp szalad a karcos üvegen,
mint pulóveren az elrontott szemek,
mégis, ha tehetném se bontanám
vissza elfuserált kötésemet.

Talán mert rászitált két év hava
kioltva szánalmat, haragot?
Nem másoltam át a címeket, és
karácsonyra sem küldünk lapot.

Hogy a Berggasse tizenkilencben
mit mondana erről a tudomány?
Olyan jól alszom mostanában -
ami talány volt, maradjon talány.

Közben azért enni kéne, a két
idegent úgyis elnyelte egy sarok.
Idegent mondtam?...No jól van,
legalább ez egy kicsit még sajog.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Holmi, 2002.02.