Ballada a négy fivérről

Csak álltak ott és néztek
Föld Doboló Szívéből.
Keserűvíz szakadékából roppantott
sárga s fehér kukoricacső.
Csak álltak ott és néztek,
étek-testük, leves-testük
ragyogott a fényben,
gyönyörűségesek voltak valóban,
emberek között legkedvesebbek,
Jaguárkicse, Jaguáréj,
Semmi és Széljaguár.

Csak álltak ott és néztek,
csak lélegeztek és léteztek,
kikeleti tekintetükből így született
hegy és a völgy, erdő és a szikla,
tenger és a tó.
Csak álltak ott és
Láttak. Létezés szélességében,
szavaknak szélességében.

Kétszer köszöntek,
háromszor köszöntek.
Ígérő szájat, égmagzat
ábrázatuk ragyogó jelenését.
Hogy értenek valóban.
Közelit és távolt,
kicsit és nagyot. Négy Teremtést,
Négy Pusztulást, Ég Méhét és
Föld Méhét.
Csak álltak ott és néztek,
csak állnak ott és néznek

ma is. Istenekre együttérzőn;
ember szíve pitvaráról
hatalmas kisdedszemekkel -
újszülött világukra fútt
isteni ködtől már sosem
szemfenéknyi innen,
szemfedélnyi onnan,

hol adott szóban először
esett meg a Három Dobbanás,
Három Dobbanásban a Három Villanás,
Három Villanásban Négy Fivér
kioltott világa, lélek örök furdalása,
emberszívben meghasonlott
Ég Szíve Ég.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-11-09 08:37:41
Utolsó módosítás ideje: 2011-11-09 08:37:41