Valahol mindig süt a Nap

Most tél van és hideg és hó és halál,
hol a holló is fehér, és párt sosem talál,
hol tar ágak karcolják a Hold fagyott arcát,
hol Isten szemlesütve féli a kudarcát.

Most képzelj el egy tájat, hová mindig visszavágytál,
amit éberen álmodva már annyiszor láttál,
egy elfeledt világnak szép felhomályló képét,
mely nem létezik máshol, melyet nem ismer térkép.

Egy réten álmodozol, hűs szikláknak padlatán,
elbódít a mediterrán ó-nyári délután,
háttérben a tenger azúrkéket rajzol,
Isteneknek szelleme kél az Olimposzról.

Alattad falvacska sziesztáját tartja,
egy ligetnyi kabóca Pán sípját csalja,
s melletted a fűben álmodik kedvesed,
álmodik, de fagyról, fátyolos hát szemed.

Mert kép lennétek képben, tükör a tükörben,
de míg egyikőtök alszik, a másikotok ébren,
két világban éltek, egymást nem ismerve,
de vágytok a másikra, akár egy Istenre.

Ébresztened kéne... de még jársz az Istenekkel,
mert elvarázsolt minden, mert azúrkék a tenger,
de azon túl egy ország... hát indulnod kell talán,
mert ott tél van és hideg és hó és halál.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-01-20 11:16:54
Utolsó módosítás ideje: 2012-01-20 11:16:54