Az arezzói Chimera

Ezeregy arcú láng.
Cél-okságtól tüsszögő, szénanáthás lelkek,
istenek tavában örvénylő kacagás.
Mennyei, önfeledt játék:
alvilági vállra szárnyat igéz,
égiekre emberi karokat.
Alakváltó istennő időfonatai,
kés metszette köldökzsineg,
népre nép. Alkímiai irónia.
Most épp önkéntelen érintett szálvég:
elveszett, aprócska pont az utcán,
ballagok. A sarkon befordulva váratlan
ránduló lágyék, futó remegés hasfalon.
S már iramlik a vér, gyöngül a láb,
időkben magát nem lelő fricskája, lám,
percnyi tavasz.
Önmagáért örvendő vér, nem kíván
se másik, asszonyi testet,
se magáéból föloldozást.
Csak lenni, mint a gyümölcsös.
Keserédes forrásvizet hörpinteni talán.
S e múló játékhoz föloldani
pernyeszín álmai árnyékát,
hol ugyanígy reszket a láb,
s futna, ha tudna. De ma
nevetni mindent, csintalan
szemekkel fogadni
Medúza jégmosolyát.
S visszafordulni.
Emberszívbe rúgni sarkat.
S onnan, csakis onnan.
Farkasként görbített háttal,
bordákra fonnyadt bőrrel,
akár egy feledett isten.
Visszahajló skorpiófarokkal,
ahogy magát mérgező tudás.
Sóvár kecskefoggal élvezni,
majd veszíteni zsenge rügyet,
földnek illatát.
Mennyek oroszlánjaként
mindig csapdába szorulva,
ragyogva, egyre ragyogva
gyermekeidért onnan ordítani,
honnan az elveszett ember,
a haldokló népek,
vesztettnek hitt csaták.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-03-02 14:22:27
Utolsó módosítás ideje: 2012-03-03 07:41:13