DIES IRAE

I.
Ragyogva tiszta tükrök

Tükrök ragyognak tisztán
s jó esetben üresen
vissza nem verve semmit
mi máskülönben nem
lenne csak valami
szégyentelen torz törött
kis hamis rész vért
fakasztó vagy épp vérező
darabka cserép mit a belső űr
a külsőbe örökül hagyott

Nem tükröznek vissza
mást már csak fagyot
Pongyolában csatan
golnak az órák szám
lapjuk csak pofon ami
ragyog mind számolatlan
s oly fáradt itt
már minden imázs
képtelen - minden tett
csakis absztrakt vernisszázs

Eliramlik a föld csendben
Beszél a fürge víz azt
mondja mindent itthagyok
Feledés a nappal s az az éj
kompilált sorokból
áll össze már csak a televény

miben már semmi
meg nem terem Hisz
üres mind mind a
csarnok Körbefogott
vázakból mennyi
lett itt az akarnok...

és szétszóródik máris a nép -
bármiféle nyilvánvaló
minta nélkül akárcsak
tintacseppek egy pohárnyi
vízben - vagy egy tó felszínén...

II.
Szóvándor sóvár mondatok

azonféle vándorlások mintájára
szóbéli áramlatok írásban keresztül
át nyelveken eszmék közt kígyózva
terjed és hódít lódítva bár és mégha

szétszóródik épp úgy mint bármelyik nép
összevissza dobálva azok a szavak
szélviharban egy rahedli falevél
nyilvánvaló minta nélkül csak mint
pár cseppnyi tinta olajos víz színén

s a hangok a dallam - sirályszárnyak
csapkodva a hideg légben tömörré
válnak csöppeng róluk le a zsír
sarkokba gyűlve növesztve tüskét
sötétlőn futkározva a plafonon duplán

szétcsavart kettős spirál-suttogással ott
ahol sisteregve lobban ki minden kiáltás
ahogy rügybe fakad a tél dallá vál ó mily
ravasz hogy patakvíz-cipellőbe búva oson
s a fülekbe mint rovar hangya szellő

akarva-akaratlan is belemászik és ottragad
dobog a messze a távol benned mint a szív
behajtogatva horizontokból faragott
hószirmok közé s belőled is mindent kiszív

surrogva a vízen mintátlan oszolsz ma szét

III.
Évszakok

November, de lehetne március is. Avagy
nyár közepe - ahogy összevissza járnak a dolgok
mostanság olybá egy mind szinte ha már úgy
nézzük akár reggel akár délután s ez a
pár lépés az utcán amíg ki… - s hoppá!
az árnyékom úgy döntött meglép, kötött
sállal a nyakában, körbecsavarva, gallér mögé
tűrve karikába görnyedt köhögőrohamából
kiegyenesedvén zsebrevágott foltos balkézzel
ahol tavaly egy hűvös napon a tollból kifolyt
a tinta  s úgy összefolyik minden ahogy ott
táncolva  lépked - pocsolyák s téglák, fák
lombjai mind görcsös berekedt parókák
bólogató festékfoltként s egyre lesi az ember
merre járhat épp az ecset... Árnyékom velem tart,
hol követ, hol elém vág, úgy teszi lábát ahogyan
én s úgy érez - bár tudnia kell hogy ez nem igaz,
sőt, de mégsem kitaláció mert Amerikából
loptam, rámragadt akárcsak ő levakarhatatlanul s

mindenesetre mint egy vízcsepp oly arctalan,
felszalad oldalazva egy falon, minden lépéssel
egyre nagyobb s már vékonyabb mint egy gyertyaláng,
zseblámpafény, s imbolyog, rezeg, mint Vader kardja
míg elenyész – még egyet pördül a szélkakas
árnyékkézből esik, kizuhan a toll, majd

mint megannyi pók futnak szét vízen a szavak






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-03-27 19:46:02
Utolsó módosítás ideje: 2012-03-27 19:46:02