Nagymama (jav.2.)

Gyerekkoromban bütykös kezével
egy zöld kalapot tartott elénk.
Csukott szemmel húzhattunk belőle édességet.
A kalap talán nagyapáé lehetett, aki a Don-kanyarnál
meghalt,
mielőtt a fia megszületett.
Nagymama szigorú volt. Ha nem tetszett a kimarkolt
édesség,
nem húzhattunk másikat. Viszont megengedte, hogy
húsvétkor
a homokváramat féltett virágaival díszítsük fel.
Néha mesélt az életéről. Arról is, hogy tizenhat éves korában
elvitte édesanyját
a „rákmadár.”
Ekkor adták férjhez a nagyapához.
Nagymama világ életében megállás nélkül
sürgött-forgott.
Vizet hozott a kútról, süteményt sütött nekem,
salátát ültetett
a kertben,
miközben én különös kegyetlenséggel,
magamtól is iszonyodva tapostam szét
a krumplibogarakat.
Cukor nélkül itta a kávét. Keserű volt,
ahogy az élete is, de nem hallottam panaszkodni soha
az örökké fájós,
dagadt lába miatt.
Csernobil után nem tudta eladni
a piacon a salátáit. Bosszúból mind megette.
Három évvel később, a rendszerváltáskor visszakerült
a háza
egy cég tulajdonába. Ki kellett költöznie.
Szétosztotta a holmiját közöttünk.
Az üres kalapot nekem adta.
Megviselt és ráncos volt már, mint ő maga. Vagy mint
a ráfonnyadt salátái.
Öt év múlva meghalt. Nem verdes többé
mellében
a rákmadár.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-05-14 00:25:55
Utolsó módosítás ideje: 2012-05-14 00:58:46