Lélekvándorlás

Elfogyó hittel kutatom
történetem az élet elé vissza.
Sírta igéimet az ősóceán zúgása
a kéreg alá négymillió éve,
hogy robbanni kéne.
Négymillió éve jöttem fel a fényre.

Földrészemen nyílt ki kék, zöld,
sárga, fekete szép szemem.
Először Istenem vette észre,
hogy a tenger liliomok szállni vágynak,
s elnevezett engem madárnak.

Én mégis szárny nélkül születtem,
hogy lentről lássam az eget,
mikor énekelgetek.

Irigyeltek. Sokan megettek.
Gyomorból gyomorba korogtam át
az evolúcióra hívó áriát.

Hordacsapat fákon az énekkarom,
ők ugrándoztak a dallamomon.
Földön járt csókokra szórtam szerelmet,
hogy szülessen földre szánt gyermek.

Rímeim mintája lett a boldogság virága.
Szirmaiból gyógyult a fehércsepp kamilla,
s az ibolya illatú Levendula-Lilla.

Ahogy igéim fogyni kezdtek,
vándoroltam tovább keletnek.
Megégettek mindenkoron.
Barlangra festették tűzszínű sikolyom.

A Vezúv tőlem tanulta a tüzeket.
Hamut szórt rám, hogy látva lásson
bordalt énekelni kőkoros Európámon.

Vaskorra nemzett a halálok atyja,
hogy pallosát dalom magasban tartsa.
Háromezer éve hallgatok.
A pallosok nélkülem erősek.

Az énekek éneke időknek
álmain virrasztó vágyaim
újvilági sírásója lettem.
Néma. A csendben.



  








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.