Negyven kilométer

Kérdezed, mit csinálok mostanában.
Járom a várost, próbálok úgy tekinteni rá, mintha először látnám.
(Tíz évesen merészkedtünk először barátaimmal a körútra, villamoson köpő-csövezni.)
Most szelídebben haladok,
a kis utcák pinceszagát részesítem előnyben.
A hova, viszonylagos.

Figyelmem szétfolyik, mint járdára kiöntött szennyvíz.

Ha ismerőst látok, a másik oldalra lépek,
félek minden kérdéstől,
a „nincs mit mondani” túl szándékosnak tűnhet,
kényszer a puszta tény.
De már ez sem úgy mint régen:
az önfigyelem túlműködik.

Nem tudok lenni fa, korlát, eldobott cipő,
nem tudok nem arra gondolni, a sörös dobozban volt-e düh, mikor összegyűrték.
Nem tudom, Istent lehet-e tanulni?

Végigjárom a helyeket, ahol megfordultunk,
ahol nem akartál beállni velem a kirakat elé, nehogy kettőnket lássuk,
ahol olyanokat mondtunk egymásnak, amiből semmi sem lett.

Marad a város álmos arca, a hajnali hazasétálások,
amikor olyan kétértelmű az emberi figyelem,
mint fejre húzott nejlonzacskó.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-08-18 17:40:46
Utolsó módosítás ideje: 2012-08-19 08:11:58