Kórház

a cigány lánynak rövid lesz a haja, a teste
szép és íjas, de a szeme tompa és fénytelen,
ahogy átnéz a kórházi szobákat elválasztó üve-
gen – s egy éjjel, amikor a szívem összevissza
ver majd, a szomszéd kórteremben kigyulladnak
a neonok: nővérek és orvosok sürögnek. kint hold-
fényben úsznak a házak, a kertek, s vonyítanak
a kutyák, de nem fogom hallani, mert másra
figyelek, mert mindent elnyom a lány üvöltése-
torkaszakadása. dobálja magát az ágyon, ahová
lekötözik majd meztelen testét, s egy lepedőt
borítanak rá, amit folytan lemozog, és csöpög
belé az infúzió, és megtelik a szívem vinnyogó
félelemmel, és csak hajnalban alszom el, amikor
bereked a vinnyogás. és másnap csak fekszik
majd a cigány lány mozdulatlan testtel az
ágyon, már nem kiabál, hallgat makacs ajakkal,
s a fehér lepedőben olyan lesz, mint egy tört szemű
fekete angyal. és amikor ezt a verset írom,
már nem emlékszem, hány napig fekszik ott
infúzióra kötve, kiüresedett szemmel, csak hogy
egy reggel riadtan bámulom hűlt helyét, és
találgatom, találgatjuk a szobatársakkal, vajon
átvitték-e másik osztályra vagy meghalt. tizen-
négy éves leszek akkor, két hónapig kórházban
élek, és önszorgalomból naponta sokszor
megmérem a pulzusom. azt mondják, legyek
ágynyugalmas. fel sem kelhetek, csak ha
vécére megyek, és majd vonul a vizitmenet,
tanakodnak ágyam végénél a doktor nénik,
s a főorvos bácsi egyszer megkér, amikor
a szomszéd ágyon egy nálam kicsivel fiatalabb
lányt vizsgál (koedukált kórterem), hogy for-
dítsam el a fejem, s én elpirulva megteszem,
miközben hangosan veri a szívem: milyen
lehet – én istenem – milyen? egy szél-
hámos vallomásai, legyen ez a címe a könyv-
nek, amit majd akkor olvasok. évtizedek múlva
már nem fogok emlékezni belőle semmire,
csak a címére, s hogy elég vaskos. thomas mann
írta, akitől később nem olvasom el a varázs-
hegyet, s ezt röstellni fogom…
fekszem majd a kórházi ágyon, kezemben
a könyv, s fölötte bámulom a fiatal
éjszakás nővér lusta mozdulatait, ahogy láz-
mérőkkel, injekciókkal bíbelődik. és lelassul
az idő, megáll. amikor ezt a verset írom, arra
gondolok, újra kéne olvasnom azt a regényt,
hátha ismerősen magába rántana a cselekmény,
az örvény – s amikor majd fuldokolva felnéznék
a könyvből, látnám, ahogy a kilencedik emeleti
kórházablakon leselkedik be a sötét, de én inkább
a szép éjszakás nővért bámulnám. és akkor
hirtelen megrepedne a csönd, és újra elindulna
az idő, és én mennék vele, és akkor még
azt hinném, lesz beleszólásom, hogy hova.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-10-31 17:45:51
Utolsó módosítás ideje: 2012-10-31 17:45:51