Ébrenlét, álom, hazatalálás

Ébrenlétben régen elkerül az álom,
fent egy girbe-gurba fa tetején ülök,
vannak még álmodók, azokat csodálom,
s egyre több a bátor, akiket becsülök.
Régóta itt vagyok, felmászni is féltem,
kuporgok az ágon, recseg már alattam,
ha olvasni tudnék kottát a zenében,
eldúdolnám, milyen egyedül maradtam.

Nem keres még senki; másszak le a fáról,
úgy járok, mint régen, siheder koromban,
akkor szegény apám volt még olyan bátor,
utánam felkúszott, és lehozott onnan.
Egyszer életemben küzdhettem magasra,
és csak segítséggel értem le a földre,
nem érdemeltem meg, nem vártam malasztra,
megalázott lettem, félve, meggyötörve.

Most ha álmodom is, éjjel, holdvilágnál
bámulom meg a Föld, fényes, öreg társát
kis szobámban, rajtam kívül egy virágszál
jelzi csak az élet lassú elmúlását.
Ettől félek mindig, tudom, hogy hiába.
Álom vagy bátorság nem az én világom.
Ha álmodom, akkor mászok fel a fára,
ébrenlétkor inkább a szerelmet várom.

A szerelem réges-régen elkerül már,
tele van a szívem végső hiányával,
szakadozott itt-ott, megsárgult a naptár,
a májusi madár hazafelé szárnyal,
hazafelé, délre, térben és időben,
tudom, hosszú az út a Honvéd utcáig,
ismerőssel, társsal találkozik, bőven
megbeszélhet mindent, míg elér a fáig.

Az udvaron áll még az öreg eperfa,
egy-két ága száraz, levelet sem hozott,
a szomszéd is meghalt, a jó öreg Berta,
a házunk faláról a festék lekopott.
Mindegy, megérkeztem, itthon vagyok végre,
van, aki nem is várt, van, aki megismert,
mások invitáltak káposzta-ebédre,
mint világot látott, messziről jött embert.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-12-31 01:20:28
Utolsó módosítás ideje: 2012-12-31 01:20:28