tizenharmadika - vágányzárral

Halvány tavasz dobott hozzánk még napot
miből a távolság ellopott egy darabot,
(persze a nagyját és ami még megmaradt
az is furcsa volt - a szó valahol megfáradt).
Szokatlan volt minden. Még soha játszótéren
nem "játszottam" szerelmet. Én - a hitetlen
akár egy templomban is csókot akartam
(és kaptam), sőt, mást is - az est árnyékában
(és megkaptam) - de most falsul hangzott a szó.
Ígértem (megtettem) - nevetni fogunk - az jó,
mégis könnyek csillogtak a hamis napfénnyel
(mások mint régen, tele keserűséggel).
Dadogós félszavak, hallgatás - talán kezed
szorítása többet mondott - és érezted,
hogy "hazudunk", színház, bár szépen mosolygunk.
A valóság ébresztett - talán még álmodunk,
de már nincs patak, fűz, kicsi ház, szép virág,
a madarak messze szálltak, csendes a világ.
Utolsó csókod ízét őrzöm és még egyszer
melled gömbölyűsége tenyeremhez nőtt,
tested tüze még fellobbant (és elégetett),
bőrömre égtél és örökké ott maradsz.
Furcsán nyugodt volt a tó (vihar előtti csend),
aztán az állomás, röpke búcsúzás, de a rend
követelte némaság fegyelmet parancsolt,
(csak arcodon folytak a kék könnyek - volt
még pár pillanat - aztán a gázra léptél,
csak az út végén láttam karod - intettél,
egy búcsút...néztem - míg az út elkanyarodott,
sínek sikoltottak - értem nyúltak a holnapok
                                                          nélküled.

(s a tavasznak vége lett - hideg ölelt magához,
monoton kattogás vitt újra el - újra ahhoz
a semmihez - és lassan - mert egy vágányzár gúnnyal
figyelte miként birkózik egy lélek a pokolba vezető
                                                                             úttal)





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-03-16 22:25:37
Utolsó módosítás ideje: 2013-03-16 22:25:37