hommage á Emil M. Cioran

elégszer zavarba jöttem már
vágyaim temetésén
csapodár érzelmeink között
az egyedül állandó - szikár
törzs megtartó megadás
édesgyökér-halott
többet megérzek mint amennyire
a mindenség engedélyt adott

ne hagyj magamra

még képtelen vagyok felhagyni
a szívdobogással
bár kósza bágyadtság szivárog
még délibábos homok
csak azért cáfolom meg illúzióimat
hogy még inkább felingereljem őket
lázadozok a világ asszimetriája ellen
s ha minden homályát elveszítem
magam is könnyű áttetsző leszek
nevet adok neked
hogy könnyebben elviseljelek
jó emlékeimet megtizedelted
a rosszakat tízzel szoroztad

a gondolat megfakul a gyász színeitől
nincs bekezdés
hangzatos gyümölcs túlérett szíveknek
talpunk alatt süpped az avar
az időtlen kristályon átdereng az őszutó
a szellem védtelen a rázúduló miazmákkal szemben
hiszen ahonnan feltörnek
a legromlottabb hely földön és égen
a gyöngédségben megbúvó őrület zuga

a térdem remeg de nem hajlik meg
egyik kezem keresi a másikat
de nem kulcsolódik össze
számítok szempilláim menedékére
rejtse el a tekintetem
mielőtt a kifejezhetetlent sugározná
már sodródnak a lejtőn a kavicsok
parányi üreget ütnek sejtjeimben
aztán egy nagyot

ne hagyj magamra

megindultak a fekete patakok
vizükben zuhogok
az utcákat járva kiszámoltam
minden percemből ötvenkilenc
másodpercet vett el a vágy
beteg levegő idegrohama
egy kórház várótermében ülve
a csend elmezavara
kényeztess el a zártosztállyal
s én egyszer s mindenkorra felmondok
saját fájdalmaimnak

irigylem a mormoták megdermedését
a medvék teleit tompa zsibbadásukért
átadnám magam kénye-kedvének
hulljanak karjaim nyögése vállairól
akár a vak ember könnyei
bárcsak egy démon összeesküvést szőne
a szerelem ellen - vele tartanék
miközben követem mások lépéseit
nem ők fognak botladozni
muszáj apácafátylat öltenem
legyen valami láthatatlan varázslat
amíg az értelem figyel
nem téveszti el a szív felindulásait

ne hagyj magamra

szabadíts meg ép eszemtől és
levetkőzöm józan szokásaim
kívánom egy idióta éjszakáit
a közönyös hümmögések boldogságát
nem hagyom hogy az emlékezés
tönkretegye a sóhajok szertelenségét
közöd lett a tévedéseimhez
megannyi vessző szédületeink körmondatában
s te ponttá merevedsz hogy befejezd


(Emil M. Cioran: A bomlás kézikönyve nyomán.)






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2014-05-09 17:31:11
Utolsó módosítás ideje: 2014-05-14 19:57:39