elkövette

egyik szobából a másikba lépve,
az ajtón egyetlen kilincs,  
leköpték talán

az érzés egyszeri volt,
mégsem meglepő,
hiszen két hasonló ajtó között
éppen így,
a krémes tölteléke a szandáljára
hullt  ’96 telén,  tudta már, mikor
kinézte magának a vitrin mögött,
s mégis


és most egy másik pillanatban,
nevezzük villanyfénynek,
himbálódzó égő alatt,
herr schulz a szemébe néz,
a lecsupaszított falakon  
rút hámlás az újságpapír,
fején esőcseppek folynak el,
s az érzés, hogy innen már
nem lehet ugyanúgy kilépni,
barátom, tudta, hisz azért lépett be

de csak néz, rövidlátó
a páralepte  madárházban,
ténfereg, menne haza,
persze a spaletták már gyászban,  
az alma lepottyant, az ág visszarúgott,
alig remeg, már pihen, terhét letette,
hogy álltak is alatta, nem rá tartozik

nagyon is tudta,
hogy az ajtón egy kilincs van,  
de nem hihette el,
tehát belép,
mert a  jó fiúk megteszik, amit kell,
s nézi is,  hogy mi változott,
-már otthon-,
talán kisebb lett, foltos lett az inge
vagy az arca, a tekintete nem is
ugyanabból az arcból néz ki rá,
ugyan

mi már tudjuk, mert kívülről figyeljük szegényt,
páholyból, tea és kistestvérek közül,
hogy tréfa volt ugyan,
de a szúnyog lába mégis el van törve,
a kén s köve egymásra talált,
van olyan,
a kanócot meggyújtották,  
a könyv lapjai egymásra záródnak,
a fal felé is fordulunk,  későre jár






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-02-15 11:18:46
Utolsó módosítás ideje: 2016-02-15 11:20:55