Eső után

(vázlatkép a magányról)

Mint a félig kicsavart, hanyagul felaggatott ruha
csepeg a táj. Az ég szürkére satírozva,
de a falevelek közt a napfény
szinte beszakítja a vásznat.
Pocsolyák mindenfelé, az őszi avar
rothadó szagát majdnem érezni lehet.
A katángkórón pókháló, a pókhálón
megszámlálhatatlan vízgyöngy.
A kerti asztal lábán csiga mászik.
Az asztalon egy szemüveg hanyagul levetve,
könyv az ölben, a férfi nem olvas.
A férfi türelmetlen, ujjaival az asztal lapján dobol.
A kutya csatakos, feje mégis a férfi térdén.
A kerti bútorokról csepeg a víz.
A férfi ruhája vizes, kalapja az asztal lapján,
vizes a haja is.
Az esőt itt ülte végig, ezen a kerti széken,
pedig a kép szélén jól látható egy ház fala.
A kutya tekintete a férfi tekintetét várja,
a férfi egészen mást vár.
Feje a szemlélő felé fordul,
mintha kinézne a képből.
Néhány részlet pontosan kidolgozott,
a festmény mégis befejezetlen.
(„Mint aki fiatalon meghal.”
- hallom messziről a hangod.
„A részletek pontosan
kidolgozott sora, a kiszámítható
egymásutániság hirtelen megszakad;
és ott van egy félig megfestett kép,
egy félig szőtt szőnyeg,
egy élet, mely mint a rulettkerék,
egy bizonyos számnál megáll.”)
Ezt a képet nem lehet befejezni.
A festményről hiányzik a férfi arca.
Hiába festik meg, mindannyiszor
eltűnik, egyszerűen lefolyik,
mint az esővíz az ablaktáblán.
Hiányzik róla a szivárvány,
mint a megbékélés bibliai képe.
Sokan próbálták már pótolni,
de percek alatt lepergett
minden ecsetvonás.
És hiányzik a képről az érkező,
egy kedves női alak,
az egyedüli, akinek hatalma van
szivárványt és arcot festeni.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-04-05 19:10:02
Utolsó módosítás ideje: 2016-04-05 19:10:02