Képeslapok Virágnak, hosszú levél helyett




1.

Itt didereg a kedvenc bokrod.
Szólongatod: csipke, csitke, csitkenye,
ebrózsa, bicske, hecsedli, gyerebogyó.
Mindegyik nevét tudod, s azt is látod, hogy
megütötte a dér. Hagyom, hogy bűvöld.
Nélküled sétálok a korhadt tölgyig,
amibe nyáron villám csapott,
de azóta is méltósággal viseli önnön pusztulását.
Visszanézek, még mindig a bokornál állsz,
a tavasz feltámasztó erejében, meg a magad
varázsigéiben reménykedsz. December van,
érted? December. Nem törődsz bele.

2.

Vaskerítések fémdárdái szállnak felém,
aurám remegő határait körberajzolják,
taps örvénylik, részeg cirkuszi mutatványos
porondjára parancsolt célpont vagyok.
Hónapok óta nem jön vers a számra,
nincs igém a feltámadásra, sem sóhajom a szerelemről.
Könyörögtem a fagyott földhöz, nem felelt,
sírtam a vizek elcsitult fodraihoz, nem mozdultak,
vastagodott rajtuk a jéghártya, mint
halottak arcán az elfeledettség.
Nem segített a szél sem, csak a bronzosan
zizegővé száradt tölgyleveleket,
üres kéziratlapjaimat söpörte lábam elé,
Szólongathattam volna a tűz szellemét,
az ádventi várakozást, a kéküveg talpakon álló
gyertyaoszlopokat, mégis néma maradtam,
mert összekucorodva aludt bennem a lélek.
Neked írok most, mert álmomban megláttalak:
ujjaidon számolod, hány nap van karácsonyig.

3.

Itt mifelénk semmi, csak a szokásos:
a füstköd, a stílfűrészek hangja, a várakozás.
Annát, az utca legszegényebb asszonyát
elvitte a méhnyakrák, senki nem siratta,
a gyermekei is csak álltak tétován a kerítésnél,
nem ismerték a gyász magatartásmintáit,
szőlőpálinka recés kése forgott a torkukban,
mintha bálba készülnének, vagy disznóölésre,
álltak az egyetlen fekete nadrágjukban,
kimosakodva, moccanatlan arccal.

4.

Az a foltozott dzseki van rajtam, amit még
nagynénédtől kaptam, meg a régi prémes csizma,
így ültem le a konyhaasztal mellé, nem fázom már,
pattog a tűz a kiskályhában, lásd, ahogy írok,
láss, ahogy élek, emlékezz rám, bárhova tűntél,
bárhova űztek el innen a démonok, el ne felejts!
Itt mifelénk semmi, csak a szokásos.
Éva a tóba esett, a nádason át gyalogolt volna haza,
emlékszel rá, az a copfos, mosolygós osztálytársunk,
megtalálták, arccal lefelé lebegett a jeges vízen.
Kocsmából jött, azt mondják, az ura jól megverte aznap,
korán sötétedett, az eget látta a víztükörben,
azt akarta megérinteni, úgy volt, érzem.
Összeadtuk a pénzt, hogy harangozzanak neki
illendően, a nevedben is adtam, nem kell, hagyd csak.
Szivárog a füst a kiskályhából, teliment
könnyel a szemem, zárom soraim, ne haragudj.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2017-01-01 16:59:57
Utolsó módosítás ideje: 2017-01-01 16:59:57