Vadászlesen

A torony üres,
nincs aki kiáltson.
Rideg lett a szív, béna a torok.
Már hallgatni se arany.
Kalászt éget a tarlókohász,
szégyenfüstje fojtogat.
Nincs őr, kevés az ima
s a fohászt elnyeli
a mennybolt kék-ezüstje.

S ha mégis kiált,
az sincs, aki meghallja.
Hiába áldozta fel Isten
egyetlen fiát,
hogy áldást hintsen.
Talpra sose állhat,
igazán berúgni se tud
szédülten a hamisak közt,
tisztának maradni se
józan duhaj-mód,
ki alkudozik megalkuvón.
Létéről mások döntenek .
Mit számít, hogy poklok pokla jön,
fennkölt eszmék mocska besároz.
Mindegy, mit hoz s mi lesz végül,
ámen vagy csuhaj.
Mindkettő megbéklyózva
lehúzza magához.
Túl jót ígér,
hogy rossz legyen.

Hűtlen szerelem ez.
Egyik hallgat s megvet ,
másik kiált s úgy szeret
ahogy csak hús-vér ember
szerethet, ha beledöglik is
az elárvultságba.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2017-03-25 18:03:41
Utolsó módosítás ideje: 2017-03-25 18:03:41